1961-ig riporterkedéssel foglalkozott. 1959 és 1961 között a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban.

1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, és legközelebb csak 1971-ben tért vissza. Elbeszéléseket 1948-ban kezdett írni. Mire első regénye kiadóra talált, tíz év telt el. Utána pedig három könyve is megjelent egyszerre. 1961-ben felhagyott párizsi tudósításaival és Mexikóba költözött. Érdekelte a forgatókönyvírás. Ám múzsa akkoriban nem volt kegyes hozzá, öt éven keresztül nem tett nála látogatást. Aztán annál hatásosabban mutatkozott, ugyanis 1965-ben az Acapulcóba vezető úton a szerző előtt hirtelen megjelent a “regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt – miközben családjával kölcsönpénzen élt – papírra vetette a Száz év magány-t. A regény 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.

Márquez 1972-ben megkapta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda. Tíz évvel később pedig a legrangosabb írói elismerést, az irodalmi Nobel-díjat mondhatta magáénak a Száz év magány című regényéért.

Természetesen jelentős szerephez jutnak az író saját gyermekkori emlékei, tapasztalatai, melyek egy eldugott kolumbiai kis faluban lelnek otthonra, Macondoban. Ez a település nem is annyira földrajzi hely, inkább lelkiállapot. Hiszen sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből lettek összegyúrva. Álmos, forró, távoli, mégis nagyon személyes. Rekkenő a hőség, ezért mindenki igyekszik árnyékot keresni, többnyire függőágyban. A por sem száll arrébb, s eső sincs, ami lemoshatná. Azt gondolhatnánk, hogy itt semmi sem történik, s már előre megrémülhetünk attól a feltételezéstől, hogy ilyen körülmények között kísérjük végig egy család történetének száz évét.

De mert a lassú víz is partot mos, itt sem zajlik események nélkül az élet. A nyugalom mögött érzelmek, indulatok hullámzanak, van puskaropogás, koccannak a poharak, nagy a gyerekzsivaj, de csak azért, hogy egy-egy pillanatra elfeledkezzünk a mindenhol leskelődő magányról. Mert az kíséri végig minden szereplő életét.

Egyesek a dolgozószobájukba húzódnak, és ott töltenek éveket anélkül, hogy a világról tudomást vennének, mások vándorútra kelnek, hogy aztán mégis hazatérjenek. Megint mások háborút indítanak 20 emberrel, hogy 20 évre vérbe borítsák az országot. Csak azért, hogy minél nagyobb zajt csapjanak a mindent átszövő üresség elleplezésére. Még a szerelem égető lüktetése sem képes elterelni a figyelmet róla, mert előbb-utóbb minden hang szívverésként kopogja el a magány szimfóniáját.

A Buendíák egy hatalmas házban élnek, az ő életüket kíséri figyelemmel az olvasó öt generáción keresztül, melyből mindegyik életét végigköveti a magány. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: “A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.” E család történetének nincs is optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide.

Márquez stílusa mégis magával ragadó, természetes és egy teljesen új világba vezeti el olvasóját. Még ha eseményből nincs is sok a könyvben, egyetlen kósza percig sem unalmas. A Buendia család életének száz éves időszaka nemcsak Latin-Amerika fejlődésének és lemaradásának pontos és reális képe, hanem az emberi kultúra fejlődési lehetőségeinek és esélyeinek mitikus szerkezetű ábrázolása is. Legfontosabb eszköze az ismétlés. Ismétlődnek a nevek, a helyzetek, a jellemek, de az ismétlődés egyfajta spirális szerkezetet eredményez, amely a regény utolsó részében rohamosan összeomlik.

A Buenidák öt nemzedéke éli végig a középkortól a 20. sz. második negyedéig vezető történelmet; a születéstől a kipusztulásig. Ez a népes család Macondoban élt, valahol Dél-Amerikában, valahol a világon, a képzelet megmérhetetlen távolában, egy nemlétező, mégis nagyon valóságos faluban. És ez a falu olykor alig mutatkozott többnek egy család magánvállalkozásánál, de akár a sajátunk is lehetne. A regényben egyszerre válik életképessé a kitaláció és a valós történet, vagyis az álomszerű és a dokumentált. Szól az emberi idő eredetéről és rendeltetéséről, s az embert megmentő vagy tönkretevő álmokról és vágyakról.

A legcsodálatosabb anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg Márquez a káprázatos átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. Kiválóan ért ahhoz, hogy lebilincselje az ember, de ahhoz is, hogy néha pihentesse a képzeletet. Ért a csend művészetéhez, miközben humoros és ironikus is tud lenni. Old és sűrít, ítél és felment. S megmutatja, hogy az egyetlen igazi ellenség a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Szerinte minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket. Ezen az úton pedig ebben a regényben a nők igazodnak el a legkönnyebben, ők terelik rá újra meg újra a hatalomvágyba belegabalyodott férfiakat. A férfiak bámulatos energiájuk és akaraterejük ellenére törékeny gyermekeknek tűnnek, képtelenek arra, hogy elviseljék álmaik szertefoszlását, de erőfeszítéseikben fellelhető a hősiesség legfőbb eleme, a teljes odaadás. Mindegyik szereplő angyalba oltott ördög, ördögbe oltott angyal – csupán angyali-ördögi tulajdonságuk keveredési aránya különbözteti meg őket egymástól. De nagyon alaposan megkülönbözteti.

A regény végére végre megszületik az a szereplő, ki képes lenne megmenteni a családot. De ekkorra már a szerző is könyörtelennek mutatkozik: “Az a család, amelyik száz év alatt nem tudja legyőzni a magányt, nem érdemli meg az újrakezdés lehetőségét.”

A nehézségeken azonban átsegíti őt társai összetartó szeretete.

Szereplők:
Vitay Georgina, Vitay tábornok, Gina édesapja, Mimó néni, Gina nagynénje, Kuncz Feri hadnagy, Gina szerelme, Marszell, Gina francia nevelőnője, Zsuzsanna testvér, Gina prefektája, Torma Gedeon, a Matula Lánynevelő Intézet igazgatója, Kis Mari, diák, Torma Piroska, diák, Kalmár Péter, osztályfőnök, Kőnig, magyar- és latintanár, Horn Mici, a Matula egykori növendéke, Bánki, diák, Murai, diák, Szabó Anikó, diák, Cziller, diák, Ari, diák, Aradi, tanuló, Erzsébet testvér, prefekta, Gigus tanárnő, francia- és némettanár, Truth Gertrúd, tornatanár.

Műfaja:
regény, fejezetekre tagolódik.

Helyszínek:
Budapest, Árkod.

A rövid tartalom:

Az összesűrítés következményeként többértelmű, többféleképpen magyarázható, soksíkú regény született. Műfaji változatát minősítették (önéletrajzi emlékidéző) kamasz- vagy fejlődésregénynek, példázatszerű nevelési regénynek,
Az összetett elbeszélői helyzetet Medve fiktív kézirat formájú önelemző visszatekintése, és az elsődleges narrátor, Both ehhez fűzött kiegészítése, pontosítása eredményezi; polemizálása volt diáktársával („Valami célja volt ezzel a ferdítéssel”). Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen vitáznak – Medve pontos idézése” viszont mindössze négy fejezet -, aztán Bébé nemcsak átveszi a narrációt, de Medve belső világát is analizálja. Így a külső-belső nézőpontok is folyamatosan váltakoznak, s ők maguk is több nézőpontból látnak (tízezer lelkük” van). A kétféle nézőpont nem kiegészíti, hanem hitelteleníti egymást”, Ottlik szembeállítja az elbeszélőket, mert egyetlen, még tudatosan hitelességre törekvő múltidézés, sőt: történetmesélés sem lehet maradéktalanul pontos.

Medve egyes szám harmadik személyben (magát M.-nek nevezve), kívülről – és ezzel az eltávolító módszerrel eleve általánosítva – fogalmaz. (Egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása az 1942-ből származó összegzés az utolsó fejezetben.) Az ő szólama hangsúlyozottan szépírói; (halála után kézbesített) alkotása megformált és lezárt. Bébé ugyan első személyben ír, világosabban, egyértelműbben fogalmaz, nyitottan, a múltat a jelenből értelmezve – „Ezt sem felejtettem el a mai napig” -, de ő maga is átéli a pontos kifejezés lehetetlenségét. („Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom; Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”) És lehetetlen különbségeket tenni, súlyozni is: „Nem tudom biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet, és melyik az elhagyható.”

A történetmondás technikai nehézsége, az események megismertetésének gondja maga is a mű egyik alaprétege, a kommunikáció problematikussága pedig kulcsmotívum – „néma gyereknek anyja sem érti” – és egyben kiindulási pont. Mivel a volt cőgerek foszlányokból, már egy-egy mordulásból (jelentésrétegek sorát megkülönböztetve) értik egymást, közös múltjuk felidézésével a mű azt is vizsgálja: hogyan jutottak el a mögöttes érzelmi tartalmak szavak nélküli megértéséig, a hazugság meggyűlöléséig, egész létüket meghatározó életfelfogásuk kialakulásáig – bár mindezt nehéz megmagyarázni egy idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. „Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye valószínűtlenségét”
Nemcsak a nézőpontok és a megközelítési módok váltakoznak, az időszerkezet is bonyolult. Az apropó Szeredy és Both – látszólag a mű keretének induló – találkozása 1957-ben, innen következik egy rövid visszapillantás az 1944-es kémtörténet kezdetére, hogy aztán az elbeszélő visszanyúljon minden későbbi történés kiindulási pontjáig: mert minden akkor, ott és úgy kezdődött, ahogy Medve kézirata: 1923. szeptember 3-án, a határszéli kisvárosban – mint az utalásokból kiderül: Kőszegen – a hét újonc katonaiskolába kerülésének napján. A ,keret’ nem tér vissza a befejezésre (csak a víz-motívum): a történet az alreálos éveiket lezáró mohácsi hajóúton fejeződik be a csillagos ég alatt, utolsó cigarettájuk közös elszívásával.

Ottlik a retrospekcióban sem követi az időrendet. Az iskolában megélt idő maga is az átélt tartam: „a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a nemrég múlt eseményeket. Tulajdonképpen csak kétféle napunk volt, Schulze-nap és Bognár-nap. A létezésnek ezt a tovább már alig leegyszerűsíthető ütemét néha megzökkentette a vasárnapi és ünnepi szolgálatnak a hétköznapitól független beosztása; csak rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek: nincs más cselekménye az életünknek.”

A teljes részletességgel visszaidéződő első három nap, ill. a kiemelten fontos első három (kiképzési) hónap elbeszélése mellett – amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat – a következő évekből csak néhány mozzanat elevenedik fel. Az életükre döntő hatású katonaiskolai három év együtt pedig egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére.

Bonyolítja a szerkezetet és a lassúság képzetét erősíti Ottlik jellemző módszere: ugyanazokat a mozzanatokat, többször visszatérve többféleképpen jeleníti meg, gyakran külső és belső nézőpontból is. Először röviden említi, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán (szó szerinti ismétléssel vagy variáltan, új elemekkel bővítve) ismét nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az ezekről eszébe jutottakkal folytatva halad tovább. Az előre- és hátrautalások rendszerében olyan események köré szerveződik a mű, melyek egyrészt meghatározók akkori helyzetük kiismerésében, életük alakulásában, másrészt támpontot adhatnak későbbi tetteik, magatartásformáik megértéséhez. (Bébé említi, hogy Medve egyszer meg merte húzni a vészféket – maga az elkövető, belső nézőpontból, 9 fejezettel később részletezi a jelenetet; Formes cipőjének leparancsolási esete harmadszorra kerekedik ki – ez első találkozásuk Merényivel, és később az is megvilágosodik, miért fontos egyáltalán új bakancs szerzése).

Jellegzetes a visszatérő motívumok, a gyakran szimbólumértékű képek használata. Ilyen a csillag-toposz és a híres, már-már eposzi, egyben kegyelmi hóesés, valamint, ennek ellenpárjai, melyek persze egymást feltételezve alkotnak kozmoszt: a köd, az eső, a szél meg a sár, ezek mindig az időrend megbomlásával társulnak.
A mű külső, első rétege a katonaiskolai gépezet működésének bemutatása. Az eszményített gyerekkorból, a rendezettnek elfogadott külvilágból („a kényeztető és elfogult anyai szeretet után”) egy pillanat alatt egy idegen, zárt, kibírhatatlannak tűnő világba, durva környezetbe kerülnek a nebulók, a félelem atmoszférájába. („Akkor reggel még tudtam a világ rendjét, és értettem az egész életet; csak estefelé kezdtem először nem érteni – Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara most aztán olyan sűrű köd szállt le – igaza van Medvének -, hogy ettől fogva minden összezavarodott; s napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De ez már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam.”) A felettesek megfélemlítő, feltétlen engedelmességet követelő viselkedésmódja – „Bognár néha-néha neki is ment valamelyikünknek” – csak része a mechanizmusnak: ezt igazolják a levélfelbontások, a jól bejáratott kihallgatási módszerek, a jelentések előtti főpróbák. A működtetők összetartoznak – a kiképzőktől a tanárokon keresztül a parancsnokig -, és őrzik az iskola tekintélyét, hírnevét. A fegyelemszilárdító tiszthelyettesek – akik olyan hangon s olyan hangsúllyal beszélnek, mintha a világ hülyéi lennénk, kétbalkezes, ügyefogyott, bamba tökfilkók – az egész társaságot büntetik, így aztán az esetleges árulkodót, feljelentőt, panaszra jelentkezőt mindenféle ürüggyel leckéztetik (pokrócozzák, kilógatják) maguk a gyerekek is. („Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem.”)

A látszólagos eseménytelenség (napi- és hetirend, csukló, zárt rendben menetelés, gyakorlat, betegség) teljesen kitölti mindennapjaikat, s a tetejében állandóan figyelni kell minden rezzenésre, mert bármi veszélyforrás lehet. (A tanórák nyújtják leginkább a nyugalom pillanatait – Civil iskolás koromban igazán nem hittem volna, hogy ilyen derűs, szinte boldog hangulata lehet a tanóráknak -, bár a figyelmetlenség ekkor is okozhat bajt (l. a Medve zsíros tanszerládájára tenyerelő Ernst alezredes esetét).

Újak a társak: Medve szemének barnasága bizalommal tölti el Bébét, hálótermi tömpe orrú szomszédja jóindulatú gyereknek látszik („ő a csöndes, béketűrő”Szeredy”). Figyeli a többieket, később neveket társít a jelzőkhöz – a sűrű szemöldökű fiú lesz Formes, a szeplős, puha: Orbán Elemér; a baltafejű: Homola -, így alakulnak ki az epitheton ornansok.
Az itt használatos nyelv szintén ismeretlen (és civilek számára lefordíthatatlan), mert más neve volt a legközönségesebb tárgyaknak is; később az elsajátított új szókincs, a nemi élet és az emésztés köréből vett féltucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket. Sajátságos, önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód, kommunikáció is működik: vigyorgás, lökés, ülepen rúgás – rengeteg érzelmi árnyalattal.
A kialakuló háborgó, parttalan szürkeségben mindig minden kezdődik elölről, s csak a vakációk világítótornyai fénylenek: A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége s a rabság, tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.

Az eseménysor fő vonulata a felszínen a vezető klikk – a rettegett „Schulze kegyencei” – hatalmának és bukásának bemutatása. (Engem is megvertek, Szeredyt is. Egytől egyig beletörtünk az engedelmességbe.) Pedig egyenrangúak voltak mindnyájan, az újoncokat is beleértve. Semmiféle írott vagy élőszóval kimondott törvény, szabályzat nem adott semmiféle hatalmat Merényi vagy a Varjú kezébe. (Egyébként – legyenek bár dzsentri, katonatiszti csemeték vagy árvák – a származás, anyagi helyzet nem számít közöttük, a pénztelen Jaks legfeljebb eladja hat napi uzsonnakenyerét, amikor Schulze búcsúajándékára gyűjtenek; Czakóéknál (ahol az apa tábornok, az anya grófnő) állapítja meg Bébé, hogy az ilyesminek semmiféle jelentősége nem volt. Colalto is gróf volt, Borsa Lőrinc pedig báró, de még annyira sem vette tudomásul senki, hogy emiatt különösebben gúnyolták volna őket.) A magukat alulértékelőkkel szemben – Medve pl. kezdetben a világon a leggyávábbnak és legnyomorultabbnak, Both újszerűen gyávának minősíti magát – ők hihetetlenül magabiztosak: szentül hitt önmagában, ez volt a Varjú titka. (Békén hagyják Czakót, aki bátor gyereknek születettés az állandóan sírva fakadó Tóthot, aki mellesleg még pimaszabb önbizalommal hitt saját nagyszerűségében, mint Merényiék.)
A többiek nem tudnak összetartani, nem állnak ki a másik mellett, inkább struccpolitikával eltemetkeznek.

Kényszerből, félelemből ezen a szinten is elárulják a barátjukat (l. Jaks és Öttevényi, Halász Petár és Bébé esete) – kialakul a látszatmorál, a mások előtti (barát- és önmegtagadó) viselkedésmód; az árulót saját bajtársai vetik ki (Öttevényit önfertőzőnek minősítik). A csomagokat fosztó, rabló maffia mindenki más kezdeményezését, tevékenységét megakadályozza (rádiózás, gyűjtések, írás), az alakuló kapcsolatokat nem tűrik, összeesküvést szimatolnak mindenütt. A félelmüket kimutatók, az őket lekenyerezni próbálók kiszolgáltatják magukat, s a bántalmazottaknak is célszerű megtanulni nevetni saját magukon, együtt a többiekkel.
A lassú változások alig vehetők észre: a Merényiék talpnyaló külső körén is kívülrekedtek lassacskán megerősödnek. Amikor ugyanis a többszörös alárendeltség és kiszolgáltatottság már kezd megszokottá válni, védekezési taktikákhoz folyamodnak, észrevesznek apróbb örömöket (közös éneklés, első hó), és az adott lehetőségek között kiépítik saját világukat (kockás füzet, Mikulás-műsor; a focizásból kirekesztettek atletizálni kezdenek és eredményességük aztán újabb lehetőségeket is biztosít); egyre fontosabbá válik a belső élet, óvatos társkeresés indul, közelebb kerülnek egymáshoz.
Mindez az élmény, tapasztalat és megfigyelés egy életre meghatározó valamennyiük számára: „Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak; „A sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad; Erős és szilárd tartalom ez az emberben a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű és csak játék”.

A külső események belső következményeinek bemutatása a regény legfontosabb rétege. Ottlik nemcsak a módszereket, hanem azok hatását is vizsgálja: hogyan változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a felszínen és rejtetten, milyen taktikák, reakciók variálódnak. Ahogy megismerik önmagukat, társaikat és a világ szerkezetét; nemcsak rombolják, de építik is személyiségüket, leküzdik félelemérzésüket („azóta soha nem érzek pánikot sűrű ködökben, általános zűrzavarban, világfelfordulások idején, bombázott, sötét városokban és vesztes háborúkban, hanem csak zsebre vágom a kezem, és nyugodtan ácsorgok egy helyben”).

Az ellenállás és az alkalmazkodás lehetséges variációit mutatják a magatartásformáik a nyílt lázadás változataitól (Öttevényi, Medve), a teljes értetlenségtől (a „bundás” Apagyi) a tökéletes azonosulással próbálkozókig (Czakó, Tóth, Drágh). Mindhárom – egyébként művész-hajlamú – főhős az álmok világába menekül (Medve a Trieszti Öbölről és a lovasról, Bébé Júlia-nagynéniről, Szeredy Barikáról álmodozik, de már a külvilág, az otthon realitása is álommá válik a drillel szembesítve). Hármuk alakulása áll az előtérben: alkatilag Szeredy a tudomásul vevő, Both az alkalmazkodó, a mindenkinél sokkal érzékenyebb Medve a szembeszegülő – valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát, de Medve valósággal merevgörcsöt kapott ettől az egésztől, és utána teljesen megnémult.

Bébé megfigyelni és megismerni akarja az itteni szokásokat, hízeleg, udvarol; felfelé ívelő pályáján egészen közel kerül a negatív morális pólushoz, de mindenből hiányzott a régi keserűség éles, tiszta íze. Eloszlott a köd, és nyomban romlani kezdett a látásom. Aztán az így már-már elvesző erkölcsi érzékét nyeri vissza, főleg Medve példájának hatására. A Bébével közös titkokat őrző, béketűrő Szeredy aktivizálódik, majd szembeszáll: teljesen szokatlan módon kiáll Bébé mellett.

S míg az évek folyamán az ő passzivitásuk megszűnik, a minden képmutatástól irtózó (így eleve életképtelennek tűnő) érthetetlen, dölyfös, csökönyös, ideges, lassú, komplexusossá váló, lázadozó Medve önvizsgálatokat tart (erre különösen alkalmas a háromszori fogda). Öttevényi ügyéről arra a felismerésre jut, hogy bár annak kétségtelenül igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak. Saját szökése után, a szimbolikus senki földjéről visszatérve már tudja, hogy átlépett egy határt (a gyerekkorét), ahonnan nem fordulhat vissza – és nem megy haza az édesanyjával, már késő. Próbálkozik az alkalmazkodással, ügyetlenül is (l. Edelényi százados, Tóth), még néha elveszti a fejét” (kihívja Merényit párbajra), de egyre megfontoltabb, józanabb. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből.
Bébével a kórházban arra is rádöbbennek, hogy mennyire szeretik egymást; végül szinte mindenkit a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze – Medve és Bébé majdnem egyformán fogalmaz (II. 11.; III. 25.) – valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél. Erkölcsi érzékük megőrzésével kialakul és erősödik biztonságérzetük (l. medvesapó); felismerik, hogy a kiszolgáltatottságot a belső függetlenséggel ellensúlyozhatják.

Aligha lehet tagadni, hogy Ottlik regényében az erkölcsi érzék a keresztény hagyomány jegyében válik közösségformáló erővé. Bébé zaklatott önvizsgálata éppúgy a Bibliára utal, mint Medve Gábor végső töprengésének ez a mondata: „A kenyér nem elég”. Medve kéziratának talányos jeligéje (Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei; ,Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené’, Szt. Pál, Róm. 9:15-16) – ez egyben az 1. és a 3. fejezet címe is – kulcs a mű jelentésének meghatározásához: a kegyelmi állapotra, a sorsszerűségre, az eleve elrendeltségre utal. A példázat valóban ellenszenvesnek tünteti föl a törekvő önzést és a türelmetlen sietést, míg a könyörületes megbocsátást egyértelműen értékké emeli, de egyszersmind olyan eszményként fogalmazza meg, amelynek érvényesülési köre a regény szereplői fölött helyezkedik el. A kőszegi védők példája ugyan közös nevezőt teremt Medve és Both között, a regény végső fejezetei azonban arról tudósítanak, hogy magatartásuk ismét távolodott egymástól. A kettős nézőpont, mely a történet előrehaladtával közeledni látszott egymáshoz, az utolsó lapokon ismét különválik. Bébé esetében a keresztény távlat lehetősége ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy ,mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van’, Medve viszont sokkal kevésbé szemlélődő, beletörődő életeszményt fogalmaz meg: ‘a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig’. Elfogadni vagy cselekedni, tudomásul venni vagy föllázadni: e két magatartás a könyv végén újból felesel egymással, noha kétségkívül átlényegülten, magasabb szinten, az erkölcsi érzéknek kétféle lehetséges megnyilvánulásaként.

1.

Budapest, 1944 tavasza: Köves György 15 éves gimnáziumi tanuló nem megy iskolába, hogy együtt tölthesse a napot az apjával, akit behívtak munkaszolgálatra. Apja és mostohaanyja tüzifával kereskedtek; a boltot most átadják korábbi segédjüknek, aki „fajilag teljesen rendben van”, vagyis nem zsidó. Sütő úrra bízzák ékszereiket és egyéb értéktárgyaikat is. Megegyeznek, hogy ha rendeződik a helyzet, mindent visszakapnak. – Este összegyűlik a rokonság, hogy elbúcsúzzanak az apától. A beszélgetés főleg a háborúról és a zsidók kilátásairól folyik: abban reménykednek, hogy a vesztésre álló németek alkudozni akarnak a szövetségesekkel, és ebben a budapesti zsidóság egyfajta „tárgyalási alap” lehet. Később egy rokon átviszi Gyurkát a másik szobába, hogy imádkozzanak, de a fiú nem tud héberül.

[Érezhető, hogy Köves Gyurkának nem alakult ki az identitása; nem tudatosította magában, hogy ő zsidó – a vallását nem gyakorolja, a „szent nyelvet” nem ismeri, magyar iskolába jár, a magyaros Bocskay-ruhát viseli. A külső körülmények – az ún. zsidótörvények – kényszerítik rá a zsidó sorsot, de ez csak később tudatosul benne.]

2.

Budapest, két hónap múlva – nyár: a gimnáziumban korábban fejeződött be a tanítás „a háború miatt”, Köves Gyurka kötelező munkát végez: a csepeli kőolajfinomító lebombázott épületeit építik újjá. Apjától rendszeresen érkeznek a levelek, úgy tűnik, elviselhető a munka-szolgálat. Sütő úr tisztességesen vezeti az üzletet, a bevétellel elszámol, sőt, élelmiszer-csomagokat is hoz a mostohaanyjának. (Időközben csökkentették a zsidók által megvehető élelmiszerek mennyiségét.) Gyurka az édesanyját is fölkeresi hetente kétszer, ahogy ezt a válóperben meghatározták.
– Egy légitámadás alatt a légópincében életében először csókolódzik; a szomszédjuk lánya, Fleischmann Annamária lesz első szerelme. Naponta találkoznak. Egyszer arról beszélgetnek, amit nem értenek, de nagyon foglalkoztatja őket: a zsidóságukról. „Elvégre az embernek tudnia kell, hogy miért gyűlölik!” A külvilág hatására kialakul bennük az a gondolat, hogy „mi, zsidók, mások vagyunk, mint a többiek, és ez a különbség a lényeg, emiatt gyűlölik a zsidókat. […] Hol egyfajta büszkeséget, hol meg inkább valami szégyenfélét érez miatta.”

3.

Másnap reggel a Csepelre tartó autóbuszról egy rendőr leszállítja a zsidó utasokat. Köves hamarosan találkozik a többi fiúval, akikkel az építkezésen dolgozik. Felnőtteket is hoznak, mindenkit a régi Vámházban őriz egyetlen rendőr. Nem közli velük, mi vár rájuk, mert maga sem tudja: parancsot teljesít és újabb parancsot vár. Délután négykor a rendőr azt mondja, hogy „a felettes hatóság elé indulunk, az irataink bemutatása céljából”. A csoport hármas sorokba vonul a város felé, útközben újabb csoportok csatlakoznak hozzájuk – tehát Pest határában mindenütt összeszedték a városból kifelé utazó zsidókat. Amikor a menet a forgalmas utcákon halad, egy férfi kiugrik a sorból és elmenekül; ezt Gyurka is megtehetné, de azt hiszi, nincs mitől félnie, másrészt igen erős benne a fegyelmezettség, a rendhez való alkalmazkodás. A csapat őrzését végül csendőrik veszik át és éjszakára mindenkit bezárnak az Andrássy csendőrlaktanya udvarára, illetve az istállókba.

4.

Másnap villamoson és hajón átviszik őket a Budakalászi Téglagyárba. Itt a következő napokban a német tisztek és a magyar Zsidótanács képviselői mindenkinek azt tanácsolják, hogy önként jelentkezzenek németországi munkára, mert előbb-utóbb úgyis odaviszik őket, de az első önkéntesek még válogathatnak is a munkák közül. Sokak ezt jó lehetőségnek látják, mert bíznak a németek „korrekt és reális” gondolkodásában, a munka- és rendszeretetükben. Egy rabbi is van köztük, akinek egyre több a hallgatója: ő a megpróbáltatások vállalásáról beszél nekik, mert Isten akaratából ez a zsidóság sorsa.
– Köves Gyurka is jelentkezik a munkára. Marhavagonokban indulnak az útra. A magyar határnál egy csendőr beszól a vagonba: „Ahová ti mentek, ott többé már nem lesz szükség értékekre. A németek amúgyis elvennék! Akkor meg miért ne inkább magyar kézbe jusson? Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!”
– Néhány nap múlva a vonat megérkezik Auschwitz-Birkenauba. A csomagokat a vonaton kell hagyniuk – mondják nekik – később majd visszakapják. A rakodást végző rabok jiddisül figyelmeztetik a magyar fiúkat, hogy tizenhat évesnek mondják magukat, mert csak úgy mehetneki dolgozni. Megtörténik a szelekció: külön a munkaképes férfiak – köztük Köves és csepeli társai – a másik csoportba a nők, az öregek és a gyerekek. Az orvosi vizsgálaton (2-3 másodperc, az orvos ránézésre dönt) kiszűrik a valóban munkaképesek közül az alkalmatlanokat. Ezután következik a fürdő, a testszőrzet leborotválása és fertőtlenítés. Minden fennakadás nélkül folyik, a rabok együttműködnek a németekkel; amikor egy altiszt felszólítja őket, hogy most még büntetlenül beszolgáltathatják az elrejtett értéktárgyakat, ezt is megteszik. Civil ruhájukat már nem kapják vissza, fölveszik a csíkos rabruhát.

5.

Ismerkedés a táborral: szögesdrótkerítés, áramot vezettek belé, előtte gereblyézett földsáv: aki rálép, az őrtoronyból figyelmeztetés nélkül lelövik. Az ebéd: ehetetlen leves, komiszkenyér, margarin. Émelyítő szag mindenhol, mint az újpesti bőrgyárnál; fölfedezik a krematóriumot, de még nem tudják, mi a rendeltetése. Később, amikor a régebbi rabok elmondják, hogy a munkaképtelenek holttestét ott égetik el, azokra gondolnak, akiktől a vagonok előtt, a szelekciónál elváltak. A cementpadlós barakkban csak priccsek vannak, kevesebb, mint az ember, szinte csak ülve lehet aludni.
- Három nap múlva vonatra teszik őket – három napos út, nyolcvanan egy vagonban – az úti- cél: Buchenwald. Köves itt már sorszámot kap – 64921 – amit meg kell tanulnia, mert mostantól ez a neve; a ruhájára sárga háromszöget varr, mert zsidó, benne egy U betűvel, mert magyar. Buchenwald munkatábor, nem megsemmisítőtábor, mint Auschwitz, itt jobb és bőségesebb az ellátás. Köves végleges helye a zeitzi altábor lesz. Itt ismerkedik Meg Citrom Bandival, aki régóta raboskodik, így sok hasznos tanácsot adhat neki a túléléshez.

6.

A zeitzi táborban Köves azt mondja: „egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit.” Megtanulja, hogy a legfontosabb a rend (ez egyébként eddigi életében is a legfőbb szempontja volt), csak a fegyelmezettség segít a túléléshez. Egy lebombázott gyár újjáépítésén dolgoznak – a németek itt szénből akarnak benzint előállítani. Megtanulja, hogy takarékoskodjon az erejével, ossza be az élelmiszer-fejadagját, rendszeresen tisztálkodjon és hogy ne szálljon szembe a feljebbvalókkal. Látja, hogy társainak egyre fogy az ereje, sorra eltűnnek az emberek, akiket ismert. – Megismeri a „menekülés” három formáját: az emlékeibe merül és gépiesen, oda sem gondolva cselekszik; megpróbál elbújni a tábor területén, de az ilyet mindig megtalálják és kegyetlenül megbüntetik; megpróbál elszökni a táborból, de mindig visszahozzák és a többiek előtt kivégzik. (Egy ilyen akasztás alatt van része egy különös közösségi élményben: az összes zsidó rab mormolva énekli a kaddist a halottakért.) Eközben ereje rohamosan fogy, csonttá soványodik, sebek és fekélyek borítják a testét.

7.

Három hónap múlva a jobb térdén egy sérülés elfertőződik, hamarosan a combja is megtelik gennyel. Társai elviszik a gyengélkedőre, innen átszállítják Gleinába, a kórházba. A bal csípőjén is kialakul a flegmóné, állandóan nyitva tartják a sebeit, hogy kifolyhasson a genny. Közben a zeitzi táborban az addigi sátrak helyett kőbarakkokat építenek, az egyikben kórházat alakítanak ki, ezért őt is visszaviszik. Sebe nem gyógyul, az ápolók lassan lemondanak róla. Egyszer az ágyába fektetnek egy haldoklót, aki másnapra meghal, de ő néhány napig nem szól róla, hogy átvehesse az élelmiszeradagját. Végül a betegeket átszállítják Buchenwaldba. Köves már eszméletlen, így, amikor megérkeznek, az ő testét is a hullák közé dobják. Amikor a testeket földobálják a kordére, megszólal – kap még egy kis haladékot az élettől. „Szeretnék még élni kicsit ebben a szép koncentrációs táborban” – suttogja magában szégyenkezve.

8.

Azt hiszi, megsemmisítő táborba hozták, ezért hosszú ideig mindenre gyanakszik: meglepődik, hogy a zuhanyból víz folyik és nem gáz; a kórházban arra gondol, hogy éhen akarják halasztani; amikor mégis kap ételt, feltételezi, hogy kísérletezni fognak rajta. Nagyon nehezen fogja fel, hogy valóban kórházban van: a termekben nem emeletes priccseken, szalmaűán fekszenek, hanem ágyakon és ágyneműben; az orvos rendszeresen látogatja és kezeli a betegeket; rendszeresen kapnak enni; a teremfelügyelő segítőkész; itt ismét a nevén tartják nyilván és nem a sorszámán.

[Ezek a hétköznapi tények a normális emberi élet alapfeltételeit jelentik, de eddig ezektől meg volt fosztva; Kertész arra döbbenti rá az olvasót, hogy szinte állati vagy növényi létbe süllyesztették ezeket az embereket.]

A francia orvos és a lengyel (?) teremfelügyelő, Pjetyka szintén foglyok. A feladatuk, hogy a rabkórház betegeit, ha lehet, ismét munkaképes állapotba hozzák, és akkor mehetnek „nach Hause” – vagyis vissza, a táborba. Gyurka azt is csodaként éli meg, hogy egyes betegekhez látogatók jönnek és még olyan régen elfeledett ajándékot is hoznak, mint a citrom; hihetetlen, hogy a szomszéd terem felügyelője, a cseh Bohus megszánja és élelmiszer-ajándékot hoz neki; hogy a teremfelügyelők összejárnak, „társasági életet élnek”.
- Egyre gyakrabban lehet távoli ágyúdörgést hallani. A kórház a szokott rend szerint működik, de feltűnő változások is vanak: „gyanús idegenek” néznek be a kórterembe, suttogva beszélgetnek, és Pjetyka egy este rongyokba tekert puskát hoz magával! Aztán egy napon a hangszóróból izgatott parancs szólítja fel az SS-őröket a tábor elhagyására. Később több nyelven elmondott üzeneteket hallanak, magyarul is: „a magyar lágerbizottság megalakult” – a tábor felszabadult! Gyurkát a „szabadság” szó meg sem érinti, mintha elfelejtette volna a jelentését; főleg az aggasztja, hogy a nagy felfordulásban aznap a kórház nem kapott ebédet, s csak akkor nyugszik meg, amikor a hangszóróban bejelenti a lágerbizottság, hogy már főzik a gulyáslevest…

9.

A buchenwaldi tábor felszabadulása után a rabok még ott maradnak; akiknek van hozzá erejük, kisebb csoportokban elindulnak haza, az amerikaiak olykor rendelkezésükre bocsátanak egy teherautót is. Gyurka csoportja gyalog indul el „Miklós bácsi” vezetésével, aki régi kommunista lehet, mert ilyen dalokat tanít nekik. A csoport szedett-vedett (az amerikaiktól kapott és az SS-raktárból szerzett) öltözetben utazik át Német- és Csehországon, s közben gyakran tapasztalják, hogy a lakosság fél vagy idegenkedik tőlük. Egy cseh városban egy férfi a gázkamrákról faggatja; arra akar bizonyságot szerezni tőle, hogy a haláltáborok nem is léteztek, ez csak rémhír, amit a zsidók terjesztenek.
- Megérkeznek a Nyugati pu-ra, innen villamossal (nagy csoda!) mennek át a Keleti pu-nál lévő „segélyhelyre”, ahol a volt raboknak iratokat és segélyt adnak. Ha már ott van, elmegy a Nefelejcs utcába, amiről annyit mesélt neki Citrom Bandi Zeitzban. Citrom Bandi nem tért haza, de a családja reménykedik, hogy talán egy következő csoporttal…
- A villamoson is érzékeli, hogy az emberek elhúzódnak tőle. A kalauz le akarja szállítani, mert nincs jegye. Ekkor egy újságíró veszi védelmébe; beszélgetni kezd vele, mert cikksorozatot akar írni a borzalmakról. „Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? – Azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínűleg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így ő –, ott igen, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelő szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam.”
- Régi lakásukban már más lakik, be sem engedik. A szomszéd Steineréktől tudja meg, hogy apja meghalt Mauthausenben. Az anyja él, érdeklődött is utána. A mostohaanyja feleségül ment Sütő úrhoz, „aki a nehéz időkben bújtatta”. Steinerék elmesélik, mennyit szenvedtek a háború utolsó évében, s minden eseményre azt mondják: „jött a…csillagos ház, a nyilasok, a Duna-part, a felszabadulás.” Gyurka erre azt mondja: „mi is léptünk, mi is megtettük a magunk lépéseit. Ők is előre tudtak, ők is előre láttak mindent. […] Az öreg Fleischmann fölugrott: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.”
- Kövecses György elbúcsúzik. „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.”

Estragon (becenevén Gogó) ül az országút szélén, próbálja levenni a cipőjét. Megjelenik Vladimir (becenevén Didi). Párbeszédükből kiderül, hogy ismerik egymást, és Estragon költő volt valamikor. Egy ideig problémáznak azon, hogy Estragonnak fáj levenni a cipőjét, majd miután sikerül megszabadulnia róla a Bibliára terelődik a szó. Azon tanakodnak, vajon a négy evangélista közül, mért csak egy írta le a megüdvözült lator történetét. Estragon megkérdezi, miért vannak még itt, mire Vlagyimir felvilágosítja, hogy épp Godot-ra várnak. És hogy az alatt a fa alatt, ahol éppen vannak. Aggodalmaskodnak, hogy miért nem jön, közben Estragont elnyomja az álom. Vlagyimir felébreszti, mert egyedül érzi magát, de nem hagyja, hogy Estragon elmondja az álmát. Elkezdik ecsetelni egy angol történetét, de Vlagyimir nem akarja folytatni, és megsértődik Estragonra, aki végül kiengeszteli és összeölelkeznek. Tovább várnak, és elhatározzák, hogy felakasztják magukat, azonban hosszas töprengés után mégsem teszik meg. Inkább tovább várnak, minden kis neszre azt hiszik, hogy Godot. Megéheznek, esznek egy kis sárgarépát, egyszer csak megjelenik Pozzo és Lucky. Vladimir közelebb akar menni Luckyhoz, de Estragon visszarántja, Pozzo pedig figyelmezteti, hogy idegenekre veszélyes. Először azt hiszik, hogy ő Godot, de hamar rá kell jönniük hogy nem. Pozzo roppant furcsa ember. Pórázon tartja Lucky-t, mint egy kutyát. Mindent vele csináltat, és Lucky csak az ostorcsapásra reagál. Estragonék el akarnak menni, de Pozzo maradásra bírja őket.

Megkérdezik tőle, mért nem teszi le Lucky a csomagokat és hogy meg akar-e szabadulni Pozzo Lucky-tól, de egyértelmű választ nem kapnak. Egy kijelentés után Lucky sírva fakad, mire Estragon megpróbálja megvigasztalni, de Lucky sípcsonton rúgja. Végül kezd olyanná válni az egész történet, mint a cirkuszban. Egyikük sem akar menni, amíg éjszaka nem lesz. Pozzo megmagyarázza, hogy itt különlegesek az éjszakák. Ki akarja Estragonékat engesztelni a viselkedéséért, végül azt kérik, hogy Lucky táncoljon nekik, utána gondolkodjon. Lucky tánca elég nevetséges, holott Pozzo állítása szerint sok mindent tud. Aztán Lucky hosszas gondolatmenetbe kezd a világ dolgairól, de minderre csak úgy képes, ha rajta van a kalapja. A monológ végén összeesik. Pozzo rátipor a kalapra, így Lucky nem tud többé gondolkozni. Elmennek, Estragon és Vlagyimir ismét ketten várják Godot-t. Pozzo-ékról beszélgetnek, hogy mennyire megváltoztak ezalatt a kis idő alatt. Egyszer csak egy fiú jön a semmiből és közli, hogy Godot küldte, és csak másnap tud jönni, de akkor mindenképp.

Másnap Vlagyimir vidáman ébred, és egy dalt énekelgetve megy oda Estragonhoz, akit megvertek az éjjel, ezért elég rossz kedve van. Végül összeölelkeznek. Eltűnik a cipője, helyette egy másik cipőt talál azon a helyen, ahol a sajátját előző este hagyta. Megpróbálja felhúzni, sikerül is, jó rá a cipő. Elkezdenek sétálni, de hamar elfárad és inkább leül. Vlagyimir kitalálja, hogy játszanak Pozzo-t és Lucky-t, de Estragon nem emlékszik rájuk és el akar menni. El is megy, de nemsokára vissza is jön, hogy valakik közelednek. Elbújnak, de nem jön senki. Ezen összevesznek, de hamar kibékülnek. Hirtelen megjelenik Pozzo és Lucky. Pozzo idő közben megvakult, és elmondja, hogy Lucky pedig néma lett, de azt nem tudja mikor történt, mert elvesztette az időérzékét. Estragonnak meggyőződése, hogy Pozzo hazudik. Jól megverik, Pozzo-ék elmennek. Hirtelen megjelenik az a fiú, aki előző este is, de azt állítja, hogy soha nem látta őket. Godot üzeni, hogy másnap tud csak jönni. Estragon és Vladimir tanakodnak és végül úgy döntenek, hogy elmennek…

Gregor Samsa – utazó ügynök
Grete – Gregor húga
Gregor szülei
cégvezető úr
Anna – szolgálólány
idős bejárónő
három szakállas úr – albérlők

Az átváltozás eltérően Kafka legtöbb írásától a klasszikus novella szabályai szerint készült: GREGOR SAMSA átváltozása és az ebből fakadó dráma tökéletes szerkezeti egész, hiánytalan a magatartások motivációja is. Az elbeszélésben mindössze egy fantasztikus-csodás dolog történik: az utazó ügynök féreggé változása. Csak ezt kell elfogadnunk, ezután már valósághűen írja le hősének és környezetének sorsát.
Gregort az átváltozás során ismerhetjük meg, de átváltozásának közvetlen okáról vagy értelméről
nem tudunk meg semmit (bűn nélküli bűnhődés). Eddigi életéről kiderül, hogy meglehetősen tartalmatlan és üres volt. Ezt jelzi szobájában függő selejtes kép, amelyet “nemrég vágott ki egy folyóiratból”. A szoba is nyomasztó, ezt jelzi a hajnali négyre beállított ébresztőóra, az asztalon a kicsomagolt szövetminták, a padló piszka, mint a lelki tisztátalanság kifejezője. Szellemi érdeklődését betölti az újság és a menetrend tanulmányozása, néha barkácsol. Megtudjuk, hogy õ tartja el az egész családot, fizeti apja adósságait, cége pedig embertelen módon kihasználja.
Gregor az átváltozás ut n is embernek érzi magát, emberi módon gondolkodik. Elcsodálkozik
átalakulásán, de igazából csak a főnöke nyugtalanítja. Kezdetben mindig csak előző életére gondol, de
később már fokozatosan elkezd alkalmazkodni az új világhoz.
Családja fokozatosan lemond róla, mindinkább arról győzködik magukat, hogy a bogár nem is Gregor.
Előbb emlékeit veszik el szobája átrendezésével, azután kiürítik a szobát, mely végül lomtárrá lesz,
benne Gregor is csak felesleges lom.
A szobák kiadása után a féreggé változott fiú is egyre terhesebb lesz a családnak, az apa almákkal
bombázza. Gregor sebesülései tulajdonképpen a családjától kapott lelki sebek. Halálos ítéletét húga
mondja ki “meg kell szabadulnunk tőle”, és azt Gregor végre is hajtja. Eltűnésével a család felsóhajt, s
újra ringatózhat a rendezett polgári lét illúziójában.
A tragédia groteszk színezetben jelenik meg előttünk, soha nem tudunk felszabadultan, viszolygás
nélkül nevetni.
A világ elemeinek éles körvonalú, tárgyilagos megjelenítése érzékeltetni tudja a főszereplőt
körülvevő világ lényegét: a geometrikus tagoltság, a szabályosság a külső világ kérlelhetetlenségét teszi nyomatékosabbá. A négy faltól határolt üres szoba a magára hagyott Gregor életének bezárt jellegét hangsúlyozza. A térbeli bezártság felbontása a végtelenbe nyit utat: Samsa szobájának nyitott ajtaján át látszik a semmibe vezető lépcső teteje, a kiút, a halál.

1. Az olasz ifjú köszönti a varázslót, amit az sértésnek vesz, megsuhintja felé lovagló ostorát, a fiú nyelvet ölt a publikumra.
2. Számtani mutatványok: számokat írt fel a táblára, s letakarta egy papírlappal, s a közönségből akart kihívni két embert (elsőre két írni nem tudót), végül egy fiatalember állt ki szülőfaluja mellett è  hascsikarás. Kiment egy fiú, vállalva az írnok szerepét, s a közönség által diktált számokat felírta a táblára, majd C. összeadatta vele. A papiros alatt ugyanez a szám állt.
3. Kártyatrükkök: 2 pakli kártya, C. kihúzott az egyikből 3-at, s a néző a másikból ugyanazt a hármat. Egy büszke olasz saját akaratából akart választani, ám a kihúzott lapok újra megegyeztek.
4. Tárgyakat adott körbe a teremben, háttal ült a színpadon a publikumnak, s megkérte őket, rejtsék el azokat. Egy angol nő cipőjéből húzta elő az ékköves tűt, majd átadta Angiolieri asszonynak, majd elmondja, hogy a nő Eleonora Duse művésznő társalkodója volt.
5. Szünet. A gyermekek már aludtak, a Mann család mégis maradt.
6. C. megmerevített egy fiút, két szék támlájára fektette, és ráült a deszkamerev testre.
7. Egy idősebb, szalmaszéken alvó nővel elhitette, hogy úton van Indiába, a nő pedig mesélte kalandjait.
8. Egy daliás katona többet nem tudta felemelni karját, miután C. kijelentette, hogy karja lebénult.
9. Angiolieri asszonyt férje keresztnevén – Sofronia -  szólította. A nőt teljesen hatalmába kerítette C., bárhová követte volna, férje tehetetlen volt.
10. Az imént megmerevített férfi most steppelni kezdett a színpadon, majd két másik is csatlakozott hozzá, s hiába tiltakozott a római úr, ő is táncolni kezdett. Egy német nő tarantellát kezdett járni.
11. Éjfél után járunk. Mindenki „mámoros”. C. felhívja Mariót a színpadra. Mario nem lelkesedett a felkérésért, de felment. C. faggatta bánatáról, múltjáról, s végül egy bekiabálás útján megtudta, hogy Mario szerelme Silvestra. è Csúfos csók è Cipolla halála

Az az alapvető meggyőződésem[+], hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell még akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen, céltalan.

(ÖRKÉNY ISTVÁN)

Gyuri atyus, a púpos, félkegyelmű, hebegő” postás csupán mellékszereplő, de kulcsfigura. Nem csak azért, mert rokon- és ellenszenve függvényében manipulál a faluba érkező levelekkel, és ezáltal sorsokat alakít. ž az egyetlen ebben a felfordult világban, aki ragaszkodik a szimmetriához, a rendhez, aki az igazi nagyságot tiszteli, és a maga torz módján ugyan, de tiltakozik a meghunyászkodás ellen. Amikor a világban uralkodó szabályok ellentmondanak a józan emberi észnek, akkor éppen az ún. abnormális viselkedés és észjárás volna követendő.

A Tóték c. kisregényben két színtér áll egymással szemben: Mátraszentanna hegyvidéki falucskája, valamint a front. Mondanánk, hogy a háború és a béke világa, de ez már nem felelne meg a mű valóságának, mert itt nincsenek egyértelmű minőségek, a jelenségek összefonódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással. A falu fiktív helység, de konkrét térbe, Eger közelébe telepíti az író. Az idill és a köznapi valóság is keveredik a műben: a környék maga a tökéletes természeti szépség (napfényes kert”; kilátás a Bábonyra”, finom fenyőillat, [+] mely a bartalosi völgyre ráterül”) – de a fenyőillatot már pótolni kell, az egri moziból kölcsönkért vaporizatőrrel”. A természet ősállapotában mesterkélt emberi csinálmányok, művi eljárások jelennek meg.

A falusi emberek életében hiába keressük a folklórt, a népi hagyományokat; a legékesebb és legtekintélyesebb dísztárgy itt már a kínai mintás ágyterítő” – azt is kölcsön kell kérni. A lakosság összetétele is vegyes; vannak pl. Szabóék és Tóték, de van Kasztriner és Cipriani is – ez a falu nem a hagyományos (pl. mikszáthi) atmoszférát árasztja, hanem a XX. századi Magyarországét. Annak egy jellegzetes szelete, modellje. Van itt villa- és autótulajdonos is (idegen származású), van rossz hírű nő” is, de a lakosság zöme kisember” a maga egyszerű, tartalmatlan életével, a különleges eseményre felizzó érdeklődésével (Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra”). A jogvégzett ember, a doktor úr” jobban fizető állással keresi a kenyerét, mégpedig buditisztítással”.

A megélhetés alapja itt nem a mezőgazdaság: Tót Lajos régebben vasutas volt, most tűzoltóparancsnok, egyéb napi teendői: favágás a plébánosnál, a teniszpálya meszelése és a tulipánok öntözése Cipriani professzornál (élénken emlékeztetnek az évszázados robot-kötelezettségekre). Tótné hasonlóképpen: napi kismosást végez a professzoréknál, padlót kefél a plébánosnál stb. Ezek az emberek főként a még meglévő természeti értékekből élnek: pihenni vágyó, kispénzű fizetővendégeket fogadnak.

Az alapszituációból még két olyan tényezőt kell előre megvilágítanunk, amely a kisregény konfliktusában igen jelentős szerepet játszik. Az egyik az életforma, mégpedig a fárasztó napi munka utáni jellegzetes tétlenség. A másik: az életstratégia.

A falu társadalma nem a közérdek együttes szolgálatában, nem valódi közösségi életben szerveződik; az egyéni érdekek egymás mellett, egymástól függetlenül, olykor egymással szemben léteznek. Nagyon fontos annak indoklása, hogy az aggregátor gépésze miért ugorja át a képzelt árkot Gizi Gézáné kerítése előtt (eszébe jutván a közeli nyugdíjaztatása, a fronton harcoló unokaöccse, valamint egy régi idézés, amelyben az államellenes felforgatás vádját emelték ellene”). A kisember élettapasztalata azt sugallja, hogy a sors hányattatásaival, csapásaival szemben csak a maga ügyeskedésére van utalva, azok csak az illetékesek lekenyerezésével, szívességekkel” védhetők ki. Az önzetlen jóindulat mímelésével, egy bizonyos társadalmilag elfogadott és eljátszott udvariassággal. Például a szíves vendéglátás színlelésével.

Kérdés, hogy ez a magatartás végső soron mihez vezet.

Mihez vezet például a háborúval szemben? Mi történik, ha a massza megbolydul”? Még ha a legféltettebb kincsről, az egyetlen fiúgyermek életéről van is szó, meddig játszhatók a felvett szerepek, meddig csorbulhat az emberi szuverenitás? Elpusztíthatja-e egy külső hatalom az embert? Elpusztíthatja-e önmagát az ember? Vajon mi a dolgok, a fogalmak – az ember” – ellentéte? Mi a semmi? Van-e az embernek különleges szerepe a földön? Van-e határa az emberi szuverenitásnak, van-e korlátja a hatalomnak? E kérdések feltevésével egyszersmind a Tóték c. kisregény témavilágát is körüljártuk.

A másik színtér, a hátteret alkotó front. Az ott dúló háború: világállapot, amely a hegyektől körbezárt Mátraszentannán is érezteti hatalmát: a háború harmadik nyarán [+] a családok 60 %-ának volt olyan hozzátartozója, aki a fronton szolgált.” Felbolydult az emberiség, rettenetes a világégés. Áldozatai Tomaji plébánosnál is megjelennek, mintha meghőbörödtek volna az emberek”. A legképtelenebb viselkedés is kortünet”. Cipriani, az európai hírű ideggyógyász” is mintha elmebeteg lenne (Érdekes [+]. Magánál hasmenést okoz, ha szájába vesz egy zseblámpát?”).

A mű szereplői közvetve vagy közvetlenül, valamilyen fokon a front áldozatai. (Bár nem kizárólagosan. Örkény István nyilatkozata: a háborút ebben a regényben írtam meg igazán. Persze nemcsak a háborút akartam benne megírni.”) Áldozat mindenekelőtt Tót Gyula, az emberhez méltatlan körülmények elszenvedésével (Istenem, megfürödhetek!”), majd értelmetlen hősi” halálával (ide emelhetjük a hálókocsikalauz” emlékkönyvi bejegyzését: a nemzet élethalálharcát vívja a vörös bolsevik rémmel”).

Áldozat Varró őrnagy is. A háborúban megrongált idegállapota” miatt szorul szánalomra és gyámolításra; alacsony, beteg, űzött, törődött alak száll le a buszról. ž a reális őrnagy, az ideális csak tévedésből szállt le Mátraszentannán – éles a kontraszthatás. Varró őrnagy életét felborította a partizánokkal folytatott egyenlőtlen küzdelem; hadviselésüknek az a lényege, hogy a legvalószínűtlenebb módon és helyen támadnak. Varró őrnagynak a valószínűtlen jelenségekhez kellett hozzáedződnie – személyisége eltorzult, idegei megroppantak, élete már-már maga az abszurditás. Ebből az állapotból kell kilépnie, ami meg is történik – kezdetben még szánjuk, átérezhetjük emberi szenvedéseit, későbbi gesztusai zömmel nevetségesek, végül már dermesztőek. De egy másik folyamat is elindul benne a Tótékkal való interakcióban.

A címszereplő: Tóték, a család. Bármelyikük tette és magatartása hármójuk együttműködésében formálódik. Szimbiózisban élnek. Ugyan Tót Lajos a cselekvő, mert ő a családfő, a férfi – ennyiben ez a család még őrzi a hagyományos modellt -, de mindig igazodik a feleség és a lánygyermek elvárásaihoz. Az a határtalan rajongás, ami Mariska és Ágika szavaiból, tekintetéből árad, egyúttal gúzsba köt. Tót Lajosra különleges teher nehezedik: ő viseli a közös terhet, ő nem csupán a háború áldozata, hanem

a családé is. A nők inkább csak stilizált (néhány találó vonással megrajzolt) figurák, akárcsak Tomaji plébános, Cipriani professzor és a többiek.

A tűzoltóparancsnok édesapa és az őrnagy viszonyváltozásai, ütközései – és a mögöttes tudati folyamatok – alkotják a mű cselekményét. Az ember nem annyi, amenynyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik.” Tót Lajos és Varró őrnagy magatartása és helyzete egymással ellentétes irányban változik. Ebben a kölcsönfolyamatban a szép szál, köztiszteletnek örvendő Tót Lajos (maga a megtestesült rend, béke, harmónia) fokozatosan megalázkodik, lealacsonyodik, az őrnagy pedig erőre kap, sőt Tót fölé magasodik, teljhatalomhoz jut. Kezdetben az őrnagy volt szánalmas figura, a tetőpontig Tót Lajos válik azzá. A folyamat, amelyben fokozatosan feladja egyéniségét: a szemére húzza a sisakját; férfiúi önérzetét feladva beáll dobozolni; éjszaka nem alszik; visszafogja az ásítást és a nyújtózkodást; elemlámpát vesz a szájába; rogyasztott térddel jár. Kisember” ő, nem hős. Szerény képességeihez mérten görcsösen igyekszik, de minden erőfeszítése ellenére zavarok, kisiklások, sőt összeomlással fenyegető ütközések keletkeznek.

A zavarok, az elhallások, a hallucinációk oka minden alkalommal valamely pszichikai törvény. A lelkifurdalás átformálja a szavakat (pl. a lelkiismeret bünteti Tótékat a budi bűzének elleplezése miatt, ezért hallják félre az őrnagy szavait). Egy másik pszichikai jelenség: Tót Lajos a nem kívánt eseményre, akár a saját tettére sem emlékezik, tudata kizárja a kellemetlen emlékképet (Viktor Emmanuel olasz király fogadtatását letolt nadrággal). A legfontosabb törvény pedig: Tóték (és esetleg az őrnagy) minden igyekezete ellenére sem jöhet létre tartós és harmonikus viszony köztük, mert nincsenek azonos helyzetben, nincs érdekközösségük, nincs köztük valódi együttműködés. A dobozolás mindegyiküknek mást jelent. Az udvariaskodás csak a viselkedés csapdája lehet. A felszínes, olykor-olykor nagy nehezen kialakított összhangot bármilyen jelentéktelen ügy, bármilyen nevetséges véletlen megzavarhatja.

Az őrnagy sem képes kiküszöbölni a keletkező feszültségeket. Jóllehet magasabb társadalmi rétegből érkezett, nem sokkal lát többet a házigazdáknál, nem sokkal műveltebb. Elméletei magukon viselik a háború megnyomorító hatását. Életének tartalmát, minőségét illusztrálják a fiókjából előhozott tárgyak: egy Kodak fényképezőgép”, egy doboz féregirtó por”, a szolgálati pisztoly” és leginkább egy bekeretezett fénykép [+], melyen ő volt látható [+] egy porosnak látszó műpálmának dőlve”. Helyzetérzékelési képessége csekély, az udvariaskodással csak egyszer-egyszer kísérletezik, katonaember, aki nem szól kétszer. Hiányzik belőle a valódi érdeklődés az embertársak iránt. Nem tud mértéket tartani, a totális hatalom tébolya is megérinti (Egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség a dobozolásra”).

Az őrnagy és Tóték viselkedése kölcsönösen feltételezi egymást. Tóték szolgalelkűsége, eleve hibás életstratégiája és életformája szinte rákényszeríti az idegent, hogy hatalmaskodni kezdjen. Szinte felkínálják a lehetőséget az őrnagynak, hogy zsarnokuk legyen.

A tetőpont felé haladva, ahogy Tót Lajos tűrőképessége fogy, működni kezdenek  normális emberi reakciói: menekülési ösztöne, álmossága.  Először elszökik, majd rátalál a budi”-ra, amely ezúttal (szintén groteszk módon) emberi szükségletet, nyugalomvágyat, sőt meghittséget is jelképez. A kezdőmotívum visszatérése szerkezeti lezáródást is jelez.

Végül egyetlen mentsvára marad Tótnak: a kiszabott idő; a sokasodó méltatlanságok csak egy bizonyos határnapig tartanak. Az időbe kapaszkodik, aminek ciklikus rendjét ugyan a vendég összezavarta, de előrehaladását nem. Az őrnagy visszatértét, a szenvedések meghosszabbodását hősünk végül már azért is képtelen elviselni, mert testi-lelki tartalékai végképp kimerültek.

A szerkezet első egysége, az expozíció gyorsan felfuttatja a várakozás feszültségét, amelyet hirtelen megtör a megdöbbentő sürgöny. Ettől a ponttól kezdve két szál fut egymás mellett a műben: a mátraszentannai eseménylánc és a frontról érkező levelek, értesítések sora. Úgy is fogalmazhatunk: az epizódokat dokumentumok ellenpontozzák. (A sorban negyediknek érkező küldemény újabb fordulat lehetőségével kecsegtet, újraéleszti a feszültséget, felcsillantva a reményt, hogy hátha mégsem halt meg Tót Gyula zászlós, de a legvégső, a kórházi leltár szertefoszlatja azt.) A párhuzamos szerkesztésmód révén a kiélezett ellentétek (pl. ittak az ő zászlós fia egészségére”) értelmezésre, állásfoglalásra kényszerítik az olvasót; a fordulóponttól kezdődően már nem beleéléssel, hanem rálátással, külső szemlélőként olvassuk a történetet. Örkény István célja: nézzünk szembe magatartásunk ellentmondásaival, életünk groteszk jelenségeivel, és mi is keressük az értelmes cselekvés módját.

A befejezésben, ha gyilkosság árán is, az őrnagy elleni fellázadással, úgy látszik, helyreáll a rend: Négy egyforma darabba vágtam+” Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.” Az olvasó azonban a döbbenet hatása alatt áll, és Tót Lajos továbbra sem alhat nyugodtan, most már a lelkiismerete miatt. A történet lezárása éppoly groteszk, mint maga a mű.

Az elbeszélő a hagyományos epika eszközével, az anticipációval élve többször is előre jelzi a végső groteszk fordulatot, a tragikus és mégis felemelő, feszültségoldó tettet. (Ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna”; pengéje egy borjút kettévágott volna”; Ennek nem lesz jó vége, Mariskám” stb.). Az eposzi hagyományok maradványának tekinthető az Édes, jó Lajosom” – állandó jelzős szerkezet is. A visszatérő motívumok (pl. illat-szag-bűz) ugyancsak a szerkezet erősítését szolgálják.

Örkény István (1912-1979) ezt a művét először kisregényként, a korszak jellegzetes magyar epikai műfajában írta meg. A benne rejlő drámaiság a színpadi átdolgozásra is alkalmassá tette; az 1967-ben megszülető Tóték c. dráma a második világháború utáni magyar irodalom első jelentős nemzetközi sikerének bizonyult.

(Tonio Kröger és Hans Hansen életszemlélete)

Az elbeszélés 1903-ban keletkezett, s a Buddenbrook ház egyfajta folytatásának tekinthető, továbbá a műben nyilvánvaló az önéletrajzi ihletettség. Már a címszereplő neve is származására utal, mert az északi és a déli vér keveredik benne, a polgári és a művészi mentalitás. Életrajzi elem még a meg nem nevezett Lübeck és München városa és a dániai fürdőhely is. A leglényegesebb a személyiségtörténeti párhuzam, hiszen a már említett regényben a fiatal író megölte Hannot (mint Goethe Werthert), hogy ő maga életben maradhasson, s itt az életben maradó Toniot szembesíti sorsproblémáival.

Az első két rész a 14 ill. a 16 éves Toniot mutatja előbb a kamaszbarátság, majd a kamaszszerelem bűvöletében. Tonio képtelen olyanná válni, mint Hans Hansen, a barátja. Szerelme is beteljesületlen, az ő titka marad.

A harmadik rész tömör összefoglalása mintegy másfél évtized fejlődéstörténetének: Tonio apja meghalt, a céget eladták, az anyja pedig világgá ment muzsikus férjével, míg Tonio író lett.

A negyedik részben a harmincon túlon mutatja a főszereplőt, aki meglátogatja Münchenben a barátnőjét, a festőművész Lizaveta Ivanovát. Eza rész nagyjából csak Tonio monológjából áll: a tavasz inspirálja nézetei kifejtésére, mely felfogás szerint a művészet csakis dekadens lehet. Úgy gondolja, hogy így a művész-lét kalandorság és átok, mert nincs élete, pedig ő is olyan szeretne lenni, mint a többi ember – független a szellem világától.

A rövid ötödik részben közli Tonio Lizavatával, hogy Dániába utazik a szülővárosán keresztül.

A hatodik részben szülővárosában felkeresi a szülőházát, melynek félemeletén népkönyvtár van. A szállodában elutazása előtt igazoltatják, ám kilétét nem fedi fel, s végül egy korrektúrával igazolja magát: ő egy író.

A hetedik a hajóutat mutatja be Koppenhágába, ahol Tonio megismerkedik egy hamburgi kereskedővel, egy átlagemberrel, akit ismét szemlélhet, ám az a csillagokat bámulva költőivé válik. Onnan továbbutazva Helsigörön át, megérkezik a fürdőhelyre, ahol szeptemberben már kevés a vendég.

A nyolcadik részben több eseménytelen, szabadon eltöltött nap után megérkezik a fürdőhelyre a két ifjúkori ideál: Hans és Ingeborg, mint házaspár. Nem beszél velük, mert úgy gondolja, hogy nem értenék meg egymást. Az esti táncmulatságon figyeli őket egy üvegajtó mögül, s gondolkodik: úgy véli, hogy jó lenne elölről kezdeni mindent, s feleségül venni Ingeborgot és olyan fiút kívánni, mint Hans.

A kilencedik a zárórész, mely Tonio beszámoló levele Lizavetához, melyben nem az eseményekről ír, hanem a szellemi őrlődésről. Úgy gondolja, hogy a polgár és a művész között áll, mindkettőt elítéli valamennyire, s végül új ars poeticát fogalmaz meg, melynek alapja az ő polgári vonzódása „az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz”.

Az életfelfogás, életszemlélet az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, a társadalomról és a világról vallott nézetek összegzője. Az írók általában saját gondolataikat, nézeteiket, érzéseiket adják át műveik szereplőinek, és ha nem is mindig, de néha burkoltan fejezik ki mondanivalójukat.

Tonio Kröger esetében szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a főhőst monológjaiból szinte kívül-belül megismerhetjük. Nem így Hans Hansent, akivel csak a mű elején és végén találkozunk, akkor is csak futólag. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a fő hangsúly Tonio jellemvilágára helyeződik. E kiegyensúlyozatlan helyzetben a két szereplő összehasonlítása mégis lehetséges, hiszen környezetükben rendkívül sok közös fedezhető fel. Hans és Tonio gazdag, megbecsült családból származik, ráadásul egyidősek. Így könnyebb követni és összehasonlítani életszemléletüket:

Hans Hansen világszemléletét csak sejteni lehet, hisz Thomas Mann csak gyermekként mutatja be, míg Toniot főképp felnőtt korából ismerjük (ez persze érthető, hiszen ő a főszereplő). Bár a mű végén még felvillan Hans egy nővel az oldalán (aki nem más, mint Ingeborg Holm, főhősünk egykori szerelme), de beszélni egyiküket sem halljuk.

Hans Hansen egy kisportolt testalkatú, úszni, lovagolni szerető kisfiú (mármint a mű elején), akit rengeteg ember állít meg az utcán. Tanárai is közvetlen hangnemben társalognak vele („Fiam”), hisz rá büszke lehet az egész város. Kitűnő tanuló, mindig sok ember veszi körül, akikkel jól érzi magát. Ez természetes, hisz az emberek többsége gyűlöli a magányt és csak ezért imádja a társaságot. Talán ez a társadalmi (iskolai) elismerés utáni vágy, a kivetettségtől való félelem az, ami annyira hajszolja, hogy képes érte feláldozni barátja jókedvét. Látja, hogy mennyire rosszul esik Tonionak, ha Krögernek szólítják, társaságban mégis ezt teszi.

Hans azt az életet élte, amit a gazdag szülők elvártak gyermekeiktől. Kiemelkedett az átlagból, mint sportoló, mint tanuló egyaránt, és feltételezhető, hogy tovább vezette a „már emberöltők óta” a család tulajdonában lévő fatelepet. Ez csak feltételezés, bár nem valószínű, hogy szülővárosában maradva másba (új üzletbe) kezdett volna. Érdeklődési köre kimerül abban, amit a szülei ítélete és a kor elvárt tőle. Igazából meg se próbált önmaga lenni. Elfogadta, amit az élet nyújtott neki, de nem voltak nagyratörő álmai, mint Tonionak. Hans Hansen élte az átlagember átlagéletét. Volt pénze, családja, tekintélye. És kell-e ennél több egy embernek?

Eme kérdésre Tonio Kröger figurája adja meg a választ: igenis léteznek olyan emberek, sőt kellenek olyan emberek, akiket nem elégít ki a léha, semmi különöset nem nyújtó élet, akik meg akarják azt változtatni.

Tonio Kröger Hans Hansen tökéletes ellentéteként jelenik meg a színen. Nem sportol semmit, nem jó tanuló, és ezért (bár ő is gazdag családból származik) nem kapja meg a társadalomtól mindazt a körülölelő szeretetet, amit Hans megkap, igényel. Toniot az élettől különcsége is elválasztotta: ő az egyetlen, aki ír, aki bármilyen alkotó, művészi akarattal, hajlammal bír és lelkesedik Schiller Don Carlosáért. Már gyermekkorában (művészként) egy felsőbbrendű pontra helyezkedett, és onnan vizsgálta környezetét. Fájt neki, ha megbántották, de kegyesen mindig megbocsátott. Ő képviseli a magasabb rendű gondolkodót, a nagybetűs EMBERT, aki jóakarásának következtében önmagát sanyargatja, emészti. Minduntalan elérhetetlen célokat kerget, fellegekben jár: Nem veszi észre az ügyetlen kislányt, aki szereti, mert bele van bolondulva Ingeborg Holmba. Örökösen elvágyódik valós énjétől, Hansra és Ingeborgra akar hasonlítani, de soha sincs hozzá elég ereje, hogy kitörjön önmagából. Ez az elvágyódás termékenyíti meg lelkét, ebből a képtelen helyzetből meríti mindazt az erőt, ami a művészethez, alkotáshoz szükséges – legalábbis ezt vallja Lizavétához írt levelében.

Kérdéses a művész helyzete, feladata a változó polgári társadalomban. Tonio egyáltalán nem élt. Állandóan a művészek tekervényes, sanyargató útját járta, és ennek következtében egyszerűen lemaradt az életről: A társadalom szemében is csak egy szürke folt volt. Ez a tény leginkább a társasági (tánc) jeleneteknél érzékelhető: a való világban csetlik, botlik, mindenki csak kineveti, vagy (amint azt Jimmerthal tette) egyszerűen keresztülnéznek rajta. Ezen „biztatásokra” lépett Tonio a tiltott ösvényre: ki akart szállni a nagy játékból, az életből, s bár nem ölte meg magát, a külvilág számára halott volt, hiszen saját személyiségét nem hagyta megöletni. Bár már sikeres, de még fiatal író mély alkotói-emberi válságba kerül, s nem találja a számára üdvös szerepértelmezést. Barátja, Hans elfogadta a világot úgy, ahogy van, míg Tonio megpróbált rajta változtatni.

Tulajdonképpen mindannyian egyszerre szeretnénk Hansok és Toniok lenni: szürkék és mégis színesek, s ez fogalmazódik meg a lehetséges és értelmes útként. Ahogy ez a műből kiderül, ez sajnos lehetetlen (pl.: a versíró katona történetében). Véleményem szerint Thomas Mann helyesen ismerte fel a hétköznapi és művészvilág mai napig is meglevő viszályát. A Tonio Kröger egy olyan alkotás, amely képes elmagyarázni a laikusnak is e kettős világ lényegét, és a novellán belül a legjobban a két kiemelt szereplő jelleme segíti ezt megértetni.

Dr. Mathilde von Zahnd – ideggyógyász

három ápolónő

három ápoló

Richard Voss – detektívfelügyelő

Herbert George Beutlet – NEWTON

Ernst Heinrich Ernesti – EINSTEIN

Johann-Wilhelm Möbius

Oscar Rose – misszionárius

Lina Rose – felesége

a három Möbius fiú (Adorf-Freidrich, Wilfred-Kaspar, Jörg-Lukas)

rendőrök

A helyszín a „Les Cerisiers” magánszanatórium – egykori villa – szalonja. Megtartjuk a hármas egység szabályát: A helyszín mindvégig a villa szalonja, az időtartam rövidebb mint egy nap, a cselekmény egy szálon fut.

A szanatórium új szárnyában gazdag betegek foglalnak helyet, ezen a részen mindössze három beteg van: Einstein, Möbius és Newton, akik az 1-től 3-ig számozott szobákban laknak. Igazi mintapáciensek, egészen addig, amíg nem történik váratlanul két gyilkosság.

Rendőrök jelennek meg, és a két megfojtott ápoló ügyében nyomoznak. A mostani gyilkosság tettese Einstein, aki az állólámpa zsinórjával fojtotta meg az ápolóját. Az egy hónappal ezelőtti gyilkosságot Newton követte el, az áldozat szintén egy ápolónő volt. A főügyész azt akarja, hogy férfi ápolókat hozassanak, s az igazgatónő hiába védekezik, hogy kolléganői cselgáncsoztak, birkóztak, ő maga pedig súlyt lök. Einstein nagyon zaklatott, hogy megnyugodjon hegedül.

Megjelenik Newton, elmondják neki az esetet, ő pedig sajnálattal nekilát rendezni a bútorokat. Egy hónappal ezelőtti tettét úgy magyarázza, hogy az ápolónővel kölcsönösen szerették egymást, ám ez probléma volt, mert a fizikusnak a gravitáció problémájával kell foglalkoznia, s nem a szerelemmel. A megoldás a függönyzsinór volt. Összezavarja a felügyelőt, azt mondja, ő nem is bolond, ő Einstein, csak azért vallja magát Newtonnak, hogy Ernestet meg ne bántsa.

A felügyelő elmeséli a doktornőnek amit hallott, de ő még inkább tisztában van a betegei képzelgéseivel, mint ők maguk. A doktornő szerint a két gyilkosság oka abban keresendő, hogy mindkét fizikus radioaktív anyagokkal foglalkozott, s mivel Möbiusnak (15 éve van itt) semmilyen köze sincs a radioaktivitáshoz, újabb esettől nem kell tartaniuk.

A felügyelő azonban nem nyugszik meg, és férfi ápolókat kér a betegek mellé.

Möbiusné érkezik a színre három fiával és új férjével, a misszionáriussal, akivel a Csendes-óceánra készül. Kiderül, hogy Möbiusnak az a rögeszméje, hogy Salamon király megjelenik neki, s utasításokat ad neki.

Érdeklődik fiai további tervei iránt. A legkisebb fizikus akar lenni, de apja megpróbálja lebeszélni róla. Möbius egyre idegesebb lesz, s végül elüldözi családját.

Monika nővér ekkor jön rá, hogy Möbius egyáltalán nem őrült, s bevallja neki, hogy szereti. A férfi bevallja, hogy tényleg nem őrült, s hogy ő is szereti a nőt, ám szerelmüknek nincs jövője. Eközben megérkeznek a férfi ápolók.

Megjelenik Einstein, s megkérdezi a pártól, szeretik-e egymást, majd elmeséli, hogy azért ölte meg az ápolónőt, mert szerette és mindenáron feleségül akart menni hozzá. Kéri Monikát, hogy meneküljön. Möbius is könyörög a nőnek, az azonban hajthatatlan. Már megbeszélte a doktornővel, hogy férjhez akar menni, s kérte, hogy eressze el Möbiust. Möbius rövid tusa után a függönyzsinórral megfojtja Monikát.

Megjelenik Newton, Möbius bevallja tettét. A szobából Einstein hegedűjátéka hallatszik. Voss felügyelő már nem akarja látni a tettest. Möbius azzal magyarázza tettét, hogy Salamon király parancsolta. A felügyelő azonban nem tartóztatja le a három bűnöst, úgy gondolja, itt örökre bezárva maradnak.

Newton nem igazán lelkesedik az új ápolókért, s bevallja Möbiusnak, hogy ő nem Newton, de nem is Einstein, sőt nem is Herbert George Beutler, hanem Alec Jasper Kilton, az analógiatan megalapítója, most titkosszolgálati megbízásból van itt, az őrültek házában. Möbiust kell megfigyelnie, megtudnia, miért került ide. Ezért kellett megtanulnia németül is. A nővér rájött a titkára, ezért kellett megölnie, ráadásul ezzel őrültségét is bizonyította. Meg akarja szöktetni Möbiust, a kor legzseniálisabb tudósát.

Ekkor lép be Einstein is, s mivel hallotta a beszélgetést, ő is bevallja, hogy nem őrült, csupán egy másik titkosszolgálat ügynöke, valódi neve Joseph Eisler, az Eisler-effektus felfedezője. Az ügy érdekében tanult meg hegedülni, holott egyáltalán nincs hallása. A nővért ő is azért ölte meg, mert rájött, hogy nem őrült.

A két ügynök célja azonos, párbajozni akarnak, de végül a fegyvereket a kandalló mögé rejtik és leülnek vacsorázni.

Az ablakokat berácsozzák, immár foglyok. A két ügynök ismét párbajozni akar, ám ekkor Möbius elmondja, hogy elégette a kéziratokat, így felesleges. Megalkotta tehát a gravitáció elméletét, felfedezései nyomán akár Nobel-díjas tudós is lehetne, de az általa felismert energiákkal a világ még nem tudna bánni, még túl korai a felfedezése.

Möbius egyik katonai hatalomnak sem akarja átadni tudását, ezért választotta tudatosan a szanatóriumot. „Akkor már inkább a bolondokháza. Az legalább biztonságot ad, hogy ne használhassanak ki a politikusok.” Egyikőjük sem őrült, azonban mindnyájan gyilkosok, így nem hagyhatják el a szanatóriumot. Möbius tettének oka is az, hogy Monika felismerte az igazságot. Egy tragédia kellett ahhoz, hogy egy még nagyobb – világ méretű – tragédiát megakadályozzon. Elhatározzák, hogy továbbra is eljátsszák a bolondot.

Ekkor azonban megjelenik a három ápoló, immár fekete ruhában, felfegyverkezve. Dr. Zahnd elmondja, hogy mindent hallott. Elveszi fegyvereiket, titkos rádióikat. Möbius hiába örül, kiderül, hogy a kezelések során a doktornő elkábította és lefényképezte kéziratait, s ezeket mos a maga érdekében fel akarja használni. Hatalmas gyárakat, konszerneket alapított, hogy meggazdagodhasson Möbius találmányaiból. Minden hiábavaló volt: „A világ egy őrült elmeorvos karmaiba jutott.”

Möbius, a főszereplő rájött minden elképzelhető felfedezések rendszerének a titkára, és látva, hogy a politika, a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként bevonul az elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. Möbius azonban véletlenül a lehető legrosszabb bolondokházát választotta, s ezzel még nagyobb tragédiát okozott.

„A forradalmárok ama régi hittétele, hogy az ember képes és köteles megváltoztatni a világot, az egyén számára megvalósíthatatlanná lett, érvényét vesztette, ez a tétel már csak a nagy tömegek számára használható jelszó, politikai robbanótöltet, a sokaság hajtóereje, az éhezők szürke hadseregeinek reménye. A rész nem olvad többé az egészbe, az egyén a közösségbe, az ember az emberiségbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség, az az érzés, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy nem szólhat bele a dolgokba, hogy el kell bújnia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.” –részlet a Schiller-díj átvételekor mondott beszédéből.

Az őrültekháza így válik szimbolikus helyszínné: „Csupán az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok” – mondja Möbius.