Daniel Defoe: Robinson Crusoe

A 18. században új műfaj született: a robinzonád. Ettől kezdve minden író, aki hősét vagy hőseit távoli, lakatlan szigetre vezette, valamilyen módon Daniel Defoe fő művét utánozta. A cselekmény alapja valóságos történet. Alexander Selkirk matróz hosszú éveket töltött a lakatlan Juan Fernandez szigeten. A tengerészt büntetésből hagyta itt kapitánya. Selkirk a civilizációtól távol is képes volt elfogadható, emberi körülményeket kialakítani saját maga számára. A különös sorsú matróz történetéről szinte mindenki hallott Angliában. Defoe személyesen is megismerkedett vele. Néhány évvel a személyes találkozás után az akkor már csaknem 60 éves író hetek alatt vetette papírra művét.
A mű címszereplője Robinson, akit apja ügyvédnek akart taníttatni. A fiatal fiú azonban szembeszáll a szülői szándékkal. Kalandvágyát nem képes legyőzni: tengerre akar szállni, a határozott apai intelem ellenére is:  “Azon az úton, amelyen mi járunk, csendesen és simán folyik az ember élete.” A főhős nem ilyen életet kíván magának, de hogy pontosan milyet is, azt egyelőre ő maga sem tudja. Mesterséget nem tanult, jövőjét soha nem gondolta határozottan végig. Első tengeri útjára egy barátja beszéli rá. Robinson nem éppen akkorra tervezte a szökést. Viharba kerülnek, és ő megfogadja, hogy a hajózásról őrökre lemond. A veszély elmúltával azonban hamar elfelejti fogadalmát. Nemsokára még nehezebb helyzetbe kerülnek. Most már a tisztek is a halálra készülnek. Végül is megmenekülnek, de a segítségűkre siető csónakból, Robinsonnak látnia kell, hogyan süllyed el a hajójuk. A kapitány komolyan figyelmezteti: soha többé nem szabad hajóra szállnia, ez nem az ő számára kijelölt út: Robinsonnak most döntenie kell. Úgy gondolja, szégyen volna hazamenni, mert akkor be kellene ismernie tévedését.
Londonban megismerkedik egy hajóskapitánnyal. Az ő biztatására vele tart Guinea partjai felé. Útját és vállalkozását siker koronázza, 300 font sterlingért értékesíti a hazahozott aranyport. A siker teszi nyerészkedővé. Most már senki és semmi nem tarthatná vissza. Hajóskapitány barátja meghal, ő mégis meg akarja ismételni az afrikai utat. Hajójukat azonban kalózok támadják meg; s a túlélőket fogolyként szállítják Szálehbe.
Robinson a kalózkapitány rabszolgája lesz. Két évvel később tud csak megszabadulni, nem kevés kockázat árán. Az afrikai partok közelében hajózik, s nem sejtheti, hová veti majd a sorsa. Megmenekülését egy portugál hajó kapitányának köszönheti. A kapitány rendkívül nagylelkűen és becsületesen bánik vele. Semmit nem fogad el Robinsontól a jótettért cserébe. Brazíliába érkeznek, és itt a kapitány Robinson rakományának egy részét 220 pezetáért megvásárolja.
Robinson Brazíliában új életet kezd. Először elszegődik egy cukornádültetvényre, majd ő maga is ültetvényes lesz. A Brazíliában töltött négy év alatt sikerül meggazdagodnia. Teljes biztonságban élhetne, ha képes volna ennyivel megelégedni. Ültetvényes ismerősei ajánlatának azonban nem tud ellenállni. Ők az állami monopóliumot kijátszva néger rabszolgákat akarnak hozni saját ültetvényeikre. Robinson elvállalja, hogy hajójukat Guinea felé vezeti. Az üzlet előnyösnek tűnik, őneki még csak pénzt sem kellene fektetnie a vállalkozásba, az út végén mégis ugyanannyi rabszolgát kapna, mint a társai.
1659. szeptember 1-jén kelnek útra, napra pontosan nyolc évvel azután, hogy Robinson először hajóra szállt. Félelmetes viharba kerülnek. Hajójuk megfeneklett a homokon, csónakon próbálnak menekülni. A pusztító vihart egyedül Robinson éli túl. Szinte önkívületben van a boldogságtól, amikor tudatosul benne, hogy életben maradt. Mégsem lehet boldog, hiszen szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy társai mind odavesztek. Sem az örömre, sem az elkeseredésre nincs azonban ideje, hiszen ismét a legnehezebb feladattal, a puszta életben maradással keli szembenéznie. Robinson miközben e feladatát igen célratörően teljesíti. A lakatlan szigeten szinte

újra megteremti az európai civilizációt. Minden cselekedete, minden egyes gondolata pragmatikus. A csónakot a víz a szárazföldre vetette, így vissza tud menni a hajóra, hogy összegyűjtsön mindent, ami használhatónak tűnik. Tudatosan készül a jövőre. Nem csupán az élelmiszerkészletet viszi magával, hanem mindent, amit később a szigeten a munkához felhasználhat. Felszerelkezik szerszámokkal; az ácsládát most többre értékeli, mintha egy hajórakomány aranyat talált volna. Összeszed minden használható fegyvert, lőszert és puskaport. Összesen tizenkétszer megy fel a fedélzetre. Igyekszik minden használható holmit mielőbb összegyűjteni; hiszen tudja, hogy a hajó a legközelebbi komoly viharban el fog tűnni. Az utolsó alkalommal harminchat font értékű pénzt is talál. Így tűnődik magában: “Ó, mire való vagy te? Mit érsz számomra! Még annyit se, hogy a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész limlom: semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott, ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem érdemes megmenteni benneteket. Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba csavartam a pénzdarabokat, és tutaj készítéséhez fogtam.”
Robinson a szigeten akar berendezkedni, de minden eshetőségre felkészül, ezért viszi magával a talált pénzt. Minden elhatározását megfontolja, igyekszik tettei eredményét előre kiámítani. Mindent, amit a szigeten talál, a használhatósága szerint ítél meg. Emberhez méltó lakhelyet alakít ki magának. Valóságos erődöt épít, amelyet sem ember, sem állat nem tud megközelíteni. Helyzetét hihetetlen józansággal méri fel. Írásban rögzíti magának, mi a jó és a rossz mindabban, ami vele történt. Az egymás mellett felsorakoztatott érvek meggyőzik róla, hogy legjobb képességei szerint kell alkalmazkodnia új életéhez. Magányosan is úgy szervezi meg a mindennapjait, mintha a társadalom jogos elvárásaihoz alkalmazkodna: “Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.”
Robinson eredményei mintha újra és újra azt bizonyítanák, hogy a civilizációt a szükségszerűség teremtette meg. Az eredmények nem maradnak el, ha a céltudatos cselekvésre puritán erkölcsi normák késztetik az embert. Egyszer így elmélkedik magában: “Ha több gabonát vetek; mint amennyit elfogyasztok? Megrothadt volna! Ha több fát vágok le; mint amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben.”
Robinson egyre inkább átalakítja környezetét, s eközben lelkivilága is átalakul. Szembe mer nézni korábbi hibáival. A megtisztulás felé vezető utat a munkában és a vallásban találja meg.
Hosszú száműzetésében új fejezet kezdődik, amikor felfedezi, hogy a szigetre emberevő bennszülöttek járnak át, hogy itt fogyasszák el a hadifoglyokat. Robinson elhatározza, hogy az első adandó alkalommal társat szerez magának. Már huszonnégy éve él a szigeten, amikor végre sikerül enyhítenie magányán. A kannibálok iszonyatos lakomájukhoz készülődnek, amikor Robinsonnak sikerül megszabadítania a kiszemelt áldozatot: találkozásuk pénteki napon történt, ezért a fiatal bennszülöttet Pénteknek nevezi el. Robinsonnak lassanként sikerül megszelídítenie hűséges bennszülöttjét. Péntek lemond az emberevésről, angolul tanul, ruhában jár és szorgalmasan dolgozik.
Négy ével később Robinsonnak lehetősége nyílik a szabadulásra. Egy fellázadt hajó matrózai három embert tesznek ki a szigeten: a kapitányt, a kormányost és egy utast. Robinson a társaival foglyul ejti a zendülőket, és visszafoglalják a hajót. A lázadás szervezőit a szigeten hagyják. Robinson rájuk hagyja hosszú, hősies munkájának minden eredményét, és elmagyarázza nekik a legszükségesebb tudnivalókat.
Az emberfeletti küzdelem ezzel véget ért. Robinson pontosan 28 évet, két hónapot és 19 napot töltött a szigeten.