Henrik Ibsen: A vadkacsa

Életpályája

1928-ban született Skienben. Lecsúszott városi patrícius családból származott: apja anyagilag tönkrement, a család elszegényedett. 1844-ben Grimstadtba került patikusinasnak, majd gyógyszerészsegédnek. Nyomorúságos és kiszolgáltatott életet élt.

Legelső irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették. Grimstadti korszakának első terméke, legelső színműve a Catilina című verses drámája. 1850-ben Krisztianiába utazott, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson, de érettségi eredményei nem tették lehetővé az egyetemre való bejutást.

1851 őszén Bergenbe utazott. Itt volt a Norvég Színház dramaturgja, rendezője, fordítója, háziszerzője hat éven át. Elsajátította a színpadi mesterség minden titkát. 1857-ben visszakerült Krisztianiába mint a város kisebbik Norvég Színházának az igazgatója. 1858-ban nősült meg.

1864-ben családostul elhagyta hazáját, csak 27 év után tért vissza végleg Norvégiába. Először Rómában élt majd Németországba költözött. Külföldön vált nagy íróvá. A hazai és a skandináv elismerést két nagy drámája hozta meg számára: a Brand (1966)és a Peer Gynt (1967). Ekkoriban az egyén és a közösség viszonya izgatta az írót.

A Brandban bontakozott ki az egyéni szándék és a lehetőségek közötti küzdelem. A mű hőse, egy norvég falu papja aki egyedül száll szembe a gyáva, gyenge, kicsinyes középszerűséggel.

A Peer Gynt főszereplője egy léha falusi suhanc. Legfőbb vágya volt, hogy önmaga legyen. Mohó önzése a jelleme széthullásához, lappangó emberi értékeinek megsemmisüléséhez vezetett. Csak szegényen, kifosztottan tért vissza szülőföldjére, ahol rádöbbent, hogy milyen ostobán is élte le az életét. Egyedül Solvejg szerelme várta őt itt, és ez mentette meg.

E két dráma után fordult Ibsen a polgári dráma felé. Hősei rendszerint ezekben a műveiben egy emberhez méltóbb életformáért harcoltak (A fiatalok szövetsége – 1869, A társadalom támaszai – 1877).

A világsikert a Babaszoba hozta meg számára. A hősnő, Nóra egy újfajta embertípus megtestesítője. Otthagyja kényelmes otthonát és családját, hogy ember válhasson belőle. A házassági köteléket itt nem egy harmadik személy hanem két egymással szembenálló értékrend tépi szét. Nóra évekkel korábban papírokat hamisított, hogy beteg férjén segítsen, és mikor ez néhány év múlva férje tudomására jut, ő ezt bűncselekménynek könyveli el.

Ibsen drámáinak alapproblémája az egyéniség önkeresése,önmegvalósítása mellett,az önámítás bemutatása, öncsaló illúziók, élethazugságok leleplezése. Hősei egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent,végül maguk is tragikomikus alakokká válnak.

Ibsen szerint az ember előtt két lehetőség van: vagy kiegyezik az életviszonyokkal, elfogadja a hazugságokat, vagy belepusztul a meddő küzdelembe.

Az 1880-as évektől kezdve Ibsent világhírnév vette körül, 1891-ben visszatért Norvégiába, Krisztianiában telepedett le. Utolsó négy darabját itt írta meg, mindegyik az önmagára maradt, saját magát túlélt ember tragédiájáról szól.

Életének alkonyát súlyos betegsége tette borússá, utolsó 5 évét tolószékben töltötte. 1906-ban halt meg Krisztianiában.

Érett színműveinek kompozíciója

Ibsen új drámatípust teremtett. Ezekben a drámákban könnyen felismerhető a görög sorstragédiáknak a kompozíciós rendje. A darab kezdetekor tulajdonképpen már minden megtörtént. A cselekmény mindössze annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt és összezilálja, szétzúzza a jelent. A legtöbb drámája utójátéka az előzményeknek, ezeknek elemzése vizsgálata lendíti tovább a cselekményeket. Ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait

analitikus drámának.

A dikciónak (színpadi beszédnek) ezekben a darabokban kettős szerepe van. Jellemzi a szereplőket és a cselekményt görgeti a kibontakozás felé. A dialógus egyszerre előre és visszafelé is visz. Ibsen műveiben lényegében a különböző életfelfogások, világnézetek összecsapása a hangsúlyozott.

Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg – sem az író,sem a darab más hőse nem minősíti az alakokat – éppen ezért a szereplők minden mondata, gesztusa,odavetett megjegyzése rendkívül fontos. Emiatt roppant tömörré válik a dráma, egyetlen fölösleges megjegyzés sem hangzik el benne.

Legtöbb társadalmi drámáját áthatja a jelképes kifejezésmód: a cselekményt egy-egy nagy, többértelmű szimbólum köré szervezi, s ebben a dráma alapproblémája sűrítetten jelenik meg (a Solness építőmesterben a torony,vagy a Vadkacsában a vadkacsa).

A vadkacsa

Az ibseni szimbólumtechnika egyik legkiválóbb megvalósulására A vadkacsában  (1884) találhatunk példát. Itt is csak az utójátéknak vagyunk szemtanúi. A mű központi témája az életet átszövő élethazugság problémája az emberek önámító szerepjátszása.

Az Ekdal család viszonylagos jólétben él, megelégedettségük azonban puszta illúzió. A családfő Hjalmar Ekdal, felesége Gina, van egy 14 éves kislányuk, Hedvig, aki súlyos szembeteg, meg fog vakulni, és a nagypapa, az öreg Ekdal. Az öreg valamikor gazdag gyáros volt, most lecsúszott öregemberként él, volt társa, Werle elárulta, tőrbe csalta, a bíróság az öreget várfogságra ítélte. Az öregember az önámításba menekült, a fönti padlásszobában vadásztelepet rendezett be, itt éldegél.

Ebben a kialakított vadonban található a mű központi motívuma, egy sérült vadkacsa. Ez a vadkacsa az élethazugság szimbóluma. A családfő fényképészsége mellett nagy feltalálónak is vallja magát, mindig elvonul szobájába, ahol állítólag nagy találmányán dolgozik. Azonban mindenki tudja, hogy ez csak önámítás, a férfinek köze nincs semmilyen találmányhoz, tudományos folyóiratait fel sem bontotta, egyedül lánya, Hedvig nem tudja, hogy apja feltalálás helyett csak lustálkodni szokott.

Az ifjú Werle Gegers hazatérése indítja el a tragédiát. A fiú gyűlöli apját, rádöbben apja aljasságára, hogy ő tette tönkre Ekdalékat, sőt, szeretőjét, a terhes Ginát is Ekdalra sózta. Hedvig az idős Werle gyereke. Ekdalék viszonylagos jólétük is az ő burkolt juttatásainak köszönhetik. A tisztességes, de naiv és kétbalkezes Gegersnek világmegváltó elképzelései vannak. Megpróbál segíteni az Ekdalokon, hisz Hjalmar régen jó barátja volt. Először csak rejtett célzásokkal próbálkozik, majd felnyitja Hjalmar szemét.

Hjalmar látszólag szakítani akar családjával, el akar költözni, de ez is csak egy önmegjátszás, mivel napokig készülődik. Gyermekét már nem szereti. Mikor Hjalmar kijelenti, hogy a vadkacsát is legszívesebben megölné, Hedvig ezt meg is akarja tenni apja kedvéért, de amikor meghallja, hogy apja idegennek nevezi őt, nem a vadkacsát, hanem magát lövi főbe. Gegers kétbalkezes világmegváltásával egyedül az ő halálát érte el.

Ezek után azonban nem változik meg a család élete. Élik tovább megjátszott boldog életüket, lányuk halálát is inkább megkönnyebbüléssel veszik, úgyis csak a szörnyű múltra emlékeztette őket.

A dráma kulcsfogalma az élethazugság. Furcsamód ez az, ami életben tartja a szereplőket, ebbe kapaszkodnak. A feltalálói babérokra törés, a kis Gina származásának elhallgatása, a nagypapa „padlásvadonja” egyszerre nevetségesek és keltenek szánalmat. Mikor az ifjú Gegers a tisztánlátás nevében kimondja a (mindenki számára nyilvánvaló, de agyonhallgatott) igazságot, valójában a talajt rántja ki alóluk. A szereplők nem hittek az élethazugságaikban, csak hinni akartak benne. Az egyetlen szereplő, aki komolyan elhitte a család mindennapos színjátékát, a végén öngyilkos lesz.