Ibsenben, mint egy átmeneti korszak jellegzetes kifejezőjében, számos ellentmondás és ellentét lakozik. Tömegboldogító anarchista és hívő nihilista. Izgalmas tragédiái csöndes szobákban játszódnak, ahol vajaskenyeret majszolnak és csip-csup dolgokról beszélgetnek. [+] Ami hősi, azt mindennapi, szürke jelképek mögé bújtatja.

(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ)

Az új típusú polgári dráma” megteremtője, Ibsen, társadalmi színműveinek” utolsó darabjaként (vagy már öregkori, szimbolista felhangú korszakának nyitányaként) öt felvonásos, formai-dramaturgiai szempontból tökéletes műremeket” alkotott A vadkacsával, egyetlen tragikomédiájával.

Ibsen érzékeny, problémafelvető drámaíró. Alkotói meggyőződése, irányelve, hogy feladata kérdezni, nem pedig feleletet adni.” Moralistaként, társadalomkritikusként kegyetlen tisztánlátásáról ismert – ennek okait a norvég történelmi-társadalmi fejlődéssel, a morális hagyományokkal, ill. az Ibsen korában már felbomlóban levő morális alappal” szokták magyarázni.

A szerző alapproblémája az egyéniség önmegvalósítása és önámítása, az ideális követelések” lehetetlensége a megválthatatlan társadalomban – ennek a gondolatélménynek a kifejezésére” alkotja A vadkacsa drámai világát, lesújtó képet festve az eszmények nélküli valóságról is, az önjelölt megváltókról is.

Ibsen tovább tökéletesítette az általa felújított szophoklészi (oidipuszi) módszert

- a Nórával (1879) kezdett, a Kísértetek (1881) óta alkalmazott – analitikus szerkesztést, és ötvözte a francia tézis- és iránydrámák, szalondrámák (a jól megcsinált színdarabok”) ügyes fogásaival. Ettől a (Scribe-Sardou-ifj. Dumas-féle) dramaturgiától származtatható az alakok közötti bonyolult viszonyrendszer kialakítása, a tudatos részlet-szerkesztés, a párhuzamok és ellentétek sora, a megfelelő pillanatban történő félbeszakítás, belépés (pl. Hjalmar alig ejti ki, hogy: otthon [+] jó itt lenni” – máris bekopogtat Gregers; Gina az ifjabb Werlének mondja, hogy aki annyira összemocskolta a kályhát, ne beszéljen semmiféle bűzről”, s erre éppen a nagykereskedő érkezik meg stb.).

Az analitikus szerkesztési módszerrel Ibsen múltbeli (epikus) anyagát úgy formálhatja meg, hogy évekkel korábbi – azóta látszatokkal, hazugsággal leplezett (vagy elhallgatott) – eseményeket hoz felszínre. A szereplőknek is, a befogadónak is új információkat jelent a  sejtetések, felismerések, kiderülések sora, így ez, ill. az analízis maga válik cselekménnyé. (A múlt feltárásának fokozatai és a reagálások teremtik a feszültséget, és ezt az előre- és hátravezető motívumokkal még fokozza is a szerző.) Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy családi történetből (zárt rendszerben, kevés szereplővel) drámai szituációt teremtsen, és a feltárás folyamata állandó véleményváltozást hozzon létre (szereplőben és befogadóban egyaránt). Az Ekdal-család életének fordulópontja – a katasztrófa – köré szerveződő cselekmény sűrítettség-érzését a kettős időtechnika, kettős motívumsor adja, ugyanis az alapszituációhoz képest nem történik lényeges változás; Hedvig halála az egyetlen új motívum.

Ehhez a módszerhez egyrészt: olyan szituációt kell teremteni, hogy az átlagos emberek hétköznapi életéből drámai konfliktus alakulhasson, hogy a múltban történtek mozgásba hozhassák a jelenre már kialakult statikus viszonyokat, és a kapcsolatrendszer dinamikussá váljék (így a két család között eleve szoros a kapcsolat: az apák hajdan üzlettársak, a fiúk barátok voltak; Werle régi házvezetőnőjét Hjalmar feleségül vette stb.); másrészt: helyzetteremtő, külső mozzanat szükséges az események beindításához, tehát Gregers tizenhét év után lejön a hegyről”, Höjdal-telepi magányából. (Ez a bonyodalom-indító szituáció is többszörösen motivált: épp most kell Gregersnek érkezni, mert az öreg Werle megtudta, hogy hamarosan megvakul, tisztázni akarja családi kapcsolatait: fiával békülni akar, állást ajánl neki, Sörbynével házasságra készül.)

Źgy a mű cselekménye szűk térben, egy nagypolgári ház fényűzően és kényelmesen berendezett” dolgozószobájában, az öreg Werlénél (I.), ill. Hjarmal Ekdal (kispolgári) padlásszobai fényképészműtermében játszódik, szűk időkeretben (első nap déltől harmadnap reggelig). A környezet meghatározó a jellemábrázolásban – a részletes színiutasítás, időpontkijelölés is a miliődráma jellegzetes kelléke.

A jelen síkján a hagyományos drámai szerkesztés érvényesül: Gregers megérkezése motiválja az expozíciót, a helyzet megismerését; a fordulat (egyben új, második expozíció) Gregers elhatározása és elköltözése; a bonyodalom kezdetétől már egyetlen helyszínen játszódik a mű cselekménye, melynek menetét a valóság megismerésének állomásai alkotják egészen Hjalmar összeomlásáig, a tetőpontig (IV.). Retardáló mozzanat, hogy Hedvig változtatni próbál a helyzeten; a krízis az ő öngyilkossága, a megoldás pedig a változatlanság.

A megismertetési folyamatot a cselédek pletykája indítja, majd Gregers dialógusait követhetjük: ő a kívülről jövő, a változást előidéző; így (dramaturgiailag motivált) érdeklődése kapcsán informálódik vele a befogadó is (kevés hír jutott fel hozzá, apja levelei hiányosak voltak, Hjalmarral félreértették egymást, megszakadt kapcsolatuk stb.). A múlt a két főhős előtt nagyrészt ismeretlen; Gregers folyamatosan, csodálkozva (át)értékeli apja régi tetteit, számára ekkor még ez a legfontosabb. (Az öreg Werlét a befogadó is fia torzító szemüvegén keresztül ismeri meg, Sörbyné és Gina véleménye később nem egészen ezt a jellemzést támasztja alá.) Itt, a Werle-házban kezdi meg Gregers összerakni a múlt-kockákat, és persze meg akarja ismerni a hiányzó elemeket (időpontokat, eseményeket). A látszat az, hogy az öreg gyáros rendszeres másolási munkával és egyéb juttatásokkal támogatja tönkrement volt üzlettársát és családját, a fiúnak ő rendezte be a műtermét, aki éppen az ő révén ismerkedett meg jövendőbelijével is; Ekdalék, úgy tűnik, kiegyensúlyozottan élnek, Hjalmar nyugodtan dolgozhat a találmányán, egy fényképészeti újításon, mert felesége és lánya kényezteti, segíti munkáját, az öreg hadnagy meg jól elvan az állattartással a padláson+ Gregers először Hjalmarral beszél, majd az apjával lezajlott feszült nagyjelenet után elutasítja apja békülési kísérletét. (Az ifjabb Werle ugyanis sejti a valóságot, hogy a hajdani üzlettársi csalást közösen követték el az atyák, de míg az ügyesebb – Werle – tisztázta magát,

a naiv Ekdal hadnagy elbukott; Gregers még anyjától tudja, hogy apjának viszonya volt hajdani házvezetőnőjükkel, és rájön arra is, hogy apja csak Gina terhessége miatt segítette Hjalmart műteremhez – így minden csodálatosan egybevág”). Elhagyja a házat, nehogy az összetartozás látszatát keltve még ő legalizálja apja új házasságát. Látogatóba megy, majd a kiadó szobába be is költözik Ekdalékhoz, mivel érdeklődése és egyetlen célja immár Hjalmarra irányul (utolsó emberi kapcsolatán próbálja meg a – Relling információi szerint eddig mindig kudarccal végződött – ideális követelések” teljesíttetését); fel kell nyitnia” barátja szemét, hogy az majd új alapokra helyezhesse házasságát, életét.

Az ibseni szerkesztési technika sajátossága, hogy minden mútbeli és jövőbeli tényt előbb előrejelző-sejtető motívumok vezetnek be: Gina régi kapcsolatára pl. először Werléék dialógusában történik célzás, aztán Gina megismételt elhatárolódása lesz gyanús (semmi közünk a nagykereskedőhöz”), majd Gregers pontosítja az időpontokat (esküvő, Hedvig születése), aztán megismétlődik a vakság-motívum, de már Hjalmar tájékoztatására is; Hedvig (a padláson található) képeskönyv allegorikus ábrázolásáról beszél (,A Halál és a lány’), később Hjalmar figyelmezteti a gyereket, hogy egy töltény még van a pisztolyban, majd Relling (többször is) csak” őt félti a kialakult konfliktusban, végül Gregers rábeszéli az áldozatra.

A drámai világ alakjai apró gesztusokkal, részletesen jellemzett, kitűnően formált figurák. Ekdalék elégedetten, szűkösen, de tisztességesen élő átlagemberek; Hjalmar jellemének kisszerű és komikus volta attól a pillanattól kezdve világos, amikor letagadja apját, majd kimagyarázkodik, és a tényeket átköltve henceg (ezt Ibsen ismétlődő gesztusokkal, szavai és tettei állandó inkongruenciájával mélyíti). Szövegeket deklamáló” és az eseményeket is retusáló” figura; családfői pozíciójában ő a hierarchia csúcsa, ugyanakkor torkos, tunya semmittevő (minden tette majd holnap” realizálódik); hullámzó kedélyállapotú, gyenge, pózoló, önáltató kispolgár. Nemcsak flótázik érzelmesen és szentimentálisan”, így is él. Elvben elfogadja Gregers követeléseit, de az igazság” megismerésének csapására kizökken, egy mondatnyi őszinteségében leleplezi (Gregersnek) még találmány-hazugságát is. Csak teatrális gesztussal, az adománylevél széttépésével próbál megfelelni barátja várakozásának. Látszólag szakítana ugyan családjával, de erkölcsi megújhodás” helyett zülleni megy, könnyen lekenyerezhető – helyzetkomikumi jelenetsora kispolgár-paródia.

Elnézőbben (humorral) ábrázolt jellem Gina; (az idegen szavak torzításával) hangsúlyozott műveletlensége mellett gyakorlatias, józan, a terheket magára vállaló (és férje előtt leplező), a két férfi illúzióihoz” asszisztáló feleség; bűntudata nincs (tudja, hogy kölcsönösen szükségük volt erre a házasságra). Csak a lapos, köznapi, primer jelentéseket fogja fel, így Gregerset folyamatosan félreérti – Ibsen egyszerre ironizál rajta és a túlzó, ködös fellengzősködésen.

Hedvig ártatlan, érzékeny, tapintatos gyerek, az egyetlen tiszta, őszinte figura – ebből fakad tragédiája: komolyan, véglegesnek veszi, hogy Hjalmar ellöki magától”; ezért (éppen születésnapján) feláldozza magát. (ž megérti a gregersi metaforikát is: a padlást a tenger mélységének” érzi – magatartásformája kivételes ebben a környezetben, halála igazolja is, cáfolja is Gregers követeléseit.)

Az öreg Ekdal – a Gregers emlékeiben élő, idealizált, természetközeli, híres vadász helyett – lecsúszott, megalkuvó (erdő helyett padlással öncsaló”), hiú (l. egyenruha-viselés), illúzióiban élő, szenilis, alkoholista öregember. Vele ellentétben Werle nagykereskedőt – akinek magatartását nagyhatalmú gyáros-mivolta, társadalmi helyzete

is meghatározza – bűnösségének tudatában a jóvátétel szándéka hajtja családjával és Ekdalékkal szemben is. (A két öreg párhuzamos-ellentétes sorsa lezárult, valamiképpen mindketten menthetetlenek már.)

Az akut tisztesség-lázban szenvedő” reformátor, Gregers Werle a mű rezonőr figurája. Erkölcsi maximalizmusának azon illúziójával, hogy az igazság felfedése, az öncsalás tisztázása után az emberek boldogok lesznek, Hjalmart akarja megmenteni. Az ő öncsalása: azt hiszi, hogy lehetősége van ideális követelésekre, morális kísérletezésre. Különc, kétbalkezes, tapintatlan alak (a mocsok-mosdóvíz- és a bűz-motívumok önmagukban is jelképesek). Gyerekkorából valók tetteinek pszichológiai motivációi – élete szinte freudi séma: szülei rossz házasságában meggyűlölte apját – tőle még felnőtten is fél. Apja szerint viszont anyja alkata, betegsége a pszichikai determináltság oka. Tizenhét évet magányban, önutálatban, bűntudatban tölt (nemcsak apjától, az élettől is elidegenedik, hiányos a valóság- és emberismerete; apja elvakultnak minősíti). Éltetője előbb csak eszmék iránti rajongása, majd a próba-lehetőség (a megtalált életcél) hajdani barátjának idealizált alakján. Vétke, hogy saját példája helyett mással próbálja meg ideáljait végrehajtatni; számára ez pusztán pótcselekvés – Hjalmarnak pedig (belső indíttatás nélküli) külső kényszer.

Ibsen nem az elfogadott etikai értékeket: őszinteség, megbocsátás, becsület stb. állítja a középpontba és járatja le, hanem Gregers direkt beavatkozását, erőszakos módszereit. Hiába az eredeti nemes szándék, a pozitív eszmény, az elvi igazság, ha intrikájával szándékai ellenkezőjét éri el: előbb boldog megbocsátás helyett veszekedést talál, majd Hedvig halálával végérvényesen igazolódik kártékony hatása.

Relling a mű másik rezonőr-figurája; kicsapongó, cinikus, de másokkal törődő (néha aggódó) diagnosztizáló”. Csak a tüneti kezelések eredményességében hisz;

a fennmaradás feltételének az illúziót tartja. Alaptétele, hogy az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük”. Pontosan tudja, hogy Ekdal egyéniség

- azaz Relling szerint: abnormitás – nélküli átlagember, akinek szerencsétlensége, hogy saját körében mindig lángésznek számított”. Az általa betegnek tartott Gregersszel folyamatosan ellenpontozzák egymást – a doktor cinizmussal átbillenti a rajongást”, a bálványimádó delíriumot”, és fordítva -; intellektuális vitájuk a mű gondolati magja. Relling kiábrándult állásfoglalása látszólag egyezik Nietzsche gondolataival: Szükségünk van a hazugságokra, hogy győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen ,igazság’ felett, szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. [+] Hogy a hazugság

az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének”

(A hatalom akarása) -, de Ibsen nem veti el a hagyományos értékeket, csak beismeri azok korlátozott érvényesíthetőségét. (Relling például végzetesnek” tartja, hogy Gregers nem szegte nyakát a Höjdal-telep valamelyik bányájában”, de féltve aggódik Hedvigért.)

Az író eltávolít, elidegenít hőseitől: Hjalmar komikus jellem, értéktelensége lelepleződik; Gregers ambivalens magatartása fokozza a komikumot, de módszereivel egyeztethetetlen célja ugyanakkor tragikumot eredményez – a majdnem-komédia tragikomédiába csap át. A komikum csúcsa, hogy – paradox módon – épp Werle nagykereskedőék, a sokat tapasztalt, gátlástalan figurák (l. Sörbyné előző házassága) valósíthatják meg az őszinteségen alapuló ideális házasságot”.

Az egyetlen rokonszenves szereplő tragikus halála kétségtelen értékpusztulás, de Hedvig – apja iránti szeretetének bizonyítására elkövetett – áldozata nem katartikus hatású a környezetre, csak megerősíti az alapkoncepciót: a valóság egyeztethetetlen az eszményekkel. Halála pusztán újabb öncsalásokat eredményez (Hjalmar pózolását Gregers fennköltnek találja, Relling cinikusan leleplezi).

Az ibseni dikció drámatörténeti vívmánya a reális, hétköznapi nyelv; nincs félreszólás”, monológ, minden szó, gesztus fontos; a dialógustechnika a közvetlen jellemzést szolgálja (l. Gina, Hjalmar, Gregers.)

A vadkacsa dramaturgiai újítása a középponti, többértelmű szimbólum alkalmazása úgy, hogy a vadkacsa egyszerre része a drámai világ valóságának (így szorosan kapcsolódik a cselekményhez; a szereplők életéhez); másrészt önmagán túlmutató, összefoglaló-helyettesítő jelkép (az illúzióvilág központja), hangulati tényező, a hazugságok megjelenített vezérmotívuma – úgy hatja át az egész művet, hogy kép és jelkép volta állandóan változik. (A kapcsolódó helyszín, a padlás, fontos szimbolikus tér is; illuzórikus valóság-imitáció, az illúziók mocsara”, a két Ekdal elrejtőzésének színtere: úgy idéz egy vágyott (szabad, természetes) teret, hogy közben önmaga zárt, mesterséges, akváriumvilágítású. A vadkacsa Werle nagykereskedő sebzett szárnyú vadászzsákmánya” (és ezzel Gina sorspárhuzama is). Mellőle bukott le Ekdal hadnagy, aki lenn is maradt; Haakon Werle beszél legelőször némely szerencsétlenekről, akik egy-két szem söréttől is lemerülnek”. Tőle kerül a madár Ekdalékhoz (mint minden, beleértve Hedviget is) – így még a hazugságokhoz is ő juttatja a családot (az öreg Ekdalhoz hasonlóan a vadkacsa is egészen elfelejtette már a régi vad életét”). Gregers meg szívesen lenne vadászkutya”, hogy felhozhassa a lemerült és megragadt” Hjalmart, akiben sok van a vadkacsából” (nem akar a világosságba felbukkanni, ahol láthatna”). A vadkacsa Hedvignek áldozat; imádkozik érte, a mű végére pedig azonosul vele – hiszen a vadkacsát is ajándékba kaptuk, és mégis olyan végtelenül szeretem” -, és elpusztítása helyett önmagát lövi szíven. A sebesült, sánta, bezárt madár egyszerre a hazugságok, illúziók, öncsalás, ugyanakkor a szépség, a tisztaság szimbóluma is.

Az egész műre jellemző az irónia, mert feloldatlanok az értékellentétek: a látszat szembesül a valósággal; a jellemek ambivalensek; szélsőséges vélemények ütköznek, az elégikus atmoszférát komikus dialógusok robbantják szét.

Śj műfaj a modern tragikomédia”: a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli (az ártatlan bűnhődik, a bűnösök új életet kezdenek), nincs ok-okozatiság bűn és bűnhődés között – a műben a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat.

Ez az új műfaj, az ábrázolt magatartástípusok, minőségek, a váltakozó hangnemek (szentimentalizmus, pátosz, irónia, komikum stb.), az értékváltások sora, az összetett értékábrázolás az író világnézeti (át)formálódását, ifjúkori reményeinek, illúzióinak összeomlását is tükrözi.

Atmoszféra és miliő egységének megteremtése”, a miliő aktív drámai technikája” Ibsen egyik legtovább ható vívmánya. Almási M. véleménye szerint mindnyájan tőle tanultak: Shaw és Hauptmann, Csehov és Strindberg, sőt az amerikai dráma nagyjai is [+] vitát provokáló, ám művészi inspirációt adó egyéniségével [+] nem tud meghalni. Csak újra és újra feltámadni”; Vajda Gy. M. pedig úgy véli, hogy Ibsen életműve egyfelől máig ható érvényű kiindulás és kezdet, másfelől viszont befejezés, lezárás, szintézis: [+] az egyetlen sikerült kísérlet a XIX. századi realista regény módszerének drámában való alkalmazására.”

A drámából vett idézetek Hajdu Henrik fordításából valók. A vadkacsából (és az ibseni drámatípusról) Karinthy paródiát készített (A kenguru”, Így írtok ti).

Életpályája

1928-ban született Skienben. Lecsúszott városi patrícius családból származott: apja anyagilag tönkrement, a család elszegényedett. 1844-ben Grimstadtba került patikusinasnak, majd gyógyszerészsegédnek. Nyomorúságos és kiszolgáltatott életet élt.

Legelső irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették. Grimstadti korszakának első terméke, legelső színműve a Catilina című verses drámája. 1850-ben Krisztianiába utazott, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson, de érettségi eredményei nem tették lehetővé az egyetemre való bejutást.

1851 őszén Bergenbe utazott. Itt volt a Norvég Színház dramaturgja, rendezője, fordítója, háziszerzője hat éven át. Elsajátította a színpadi mesterség minden titkát. 1857-ben visszakerült Krisztianiába mint a város kisebbik Norvég Színházának az igazgatója. 1858-ban nősült meg.

1864-ben családostul elhagyta hazáját, csak 27 év után tért vissza végleg Norvégiába. Először Rómában élt majd Németországba költözött. Külföldön vált nagy íróvá. A hazai és a skandináv elismerést két nagy drámája hozta meg számára: a Brand (1966)és a Peer Gynt (1967). Ekkoriban az egyén és a közösség viszonya izgatta az írót.

A Brandban bontakozott ki az egyéni szándék és a lehetőségek közötti küzdelem. A mű hőse, egy norvég falu papja aki egyedül száll szembe a gyáva, gyenge, kicsinyes középszerűséggel.

A Peer Gynt főszereplője egy léha falusi suhanc. Legfőbb vágya volt, hogy önmaga legyen. Mohó önzése a jelleme széthullásához, lappangó emberi értékeinek megsemmisüléséhez vezetett. Csak szegényen, kifosztottan tért vissza szülőföldjére, ahol rádöbbent, hogy milyen ostobán is élte le az életét. Egyedül Solvejg szerelme várta őt itt, és ez mentette meg.

E két dráma után fordult Ibsen a polgári dráma felé. Hősei rendszerint ezekben a műveiben egy emberhez méltóbb életformáért harcoltak (A fiatalok szövetsége – 1869, A társadalom támaszai – 1877).

A világsikert a Babaszoba hozta meg számára. A hősnő, Nóra egy újfajta embertípus megtestesítője. Otthagyja kényelmes otthonát és családját, hogy ember válhasson belőle. A házassági köteléket itt nem egy harmadik személy hanem két egymással szembenálló értékrend tépi szét. Nóra évekkel korábban papírokat hamisított, hogy beteg férjén segítsen, és mikor ez néhány év múlva férje tudomására jut, ő ezt bűncselekménynek könyveli el.

Ibsen drámáinak alapproblémája az egyéniség önkeresése,önmegvalósítása mellett,az önámítás bemutatása, öncsaló illúziók, élethazugságok leleplezése. Hősei egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent,végül maguk is tragikomikus alakokká válnak.

Ibsen szerint az ember előtt két lehetőség van: vagy kiegyezik az életviszonyokkal, elfogadja a hazugságokat, vagy belepusztul a meddő küzdelembe.

Az 1880-as évektől kezdve Ibsent világhírnév vette körül, 1891-ben visszatért Norvégiába, Krisztianiában telepedett le. Utolsó négy darabját itt írta meg, mindegyik az önmagára maradt, saját magát túlélt ember tragédiájáról szól.

Életének alkonyát súlyos betegsége tette borússá, utolsó 5 évét tolószékben töltötte. 1906-ban halt meg Krisztianiában.

Érett színműveinek kompozíciója

Ibsen új drámatípust teremtett. Ezekben a drámákban könnyen felismerhető a görög sorstragédiáknak a kompozíciós rendje. A darab kezdetekor tulajdonképpen már minden megtörtént. A cselekmény mindössze annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt és összezilálja, szétzúzza a jelent. A legtöbb drámája utójátéka az előzményeknek, ezeknek elemzése vizsgálata lendíti tovább a cselekményeket. Ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait analitikus drámának.

A dikciónak (színpadi beszédnek) ezekben a darabokban kettős szerepe van. Jellemzi a szereplőket és a cselekményt görgeti a kibontakozás felé. A dialógus egyszerre előre és visszafelé is visz. Ibsen műveiben lényegében a különböző életfelfogások, világnézetek összecsapása a hangsúlyozott.

Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg – sem az író,sem a darab más hőse nem minősíti az alakokat – éppen ezért a szereplők minden mondata, gesztusa,odavetett megjegyzése rendkívül fontos. Emiatt roppant tömörré válik a dráma, egyetlen fölösleges megjegyzés sem hangzik el benne.

Legtöbb társadalmi drámáját áthatja a jelképes kifejezésmód: a cselekményt egy-egy nagy, többértelmű szimbólum köré szervezi, s ebben a dráma alapproblémája sűrítetten jelenik meg (a Solness építőmesterben a torony,vagy a Vadkacsában a vadkacsa).

A vadkacsa

Az ibseni szimbólumtechnika egyik legkiválóbb megvalósulására A vadkacsában  (1884) találhatunk példát. Itt is csak az utójátéknak vagyunk szemtanúi. A mű központi témája az életet átszövő élethazugság problémája az emberek önámító szerepjátszása.

Az Ekdal család viszonylagos jólétben él, megelégedettségük azonban puszta illúzió. A családfő Hjalmar Ekdal, felesége Gina, van egy 14 éves kislányuk, Hedvig, aki súlyos szembeteg, meg fog vakulni, és a nagypapa, az öreg Ekdal. Az öreg valamikor gazdag gyáros volt, most lecsúszott öregemberként él, volt társa, Werle elárulta, tőrbe csalta, a bíróság az öreget várfogságra ítélte. Az öregember az önámításba menekült, a fönti padlásszobában vadásztelepet rendezett be, itt éldegél.

Ebben a kialakított vadonban található a mű központi motívuma, egy sérült vadkacsa. Ez a vadkacsa az élethazugság szimbóluma. A családfő fényképészsége mellett nagy feltalálónak is vallja magát, mindig elvonul szobájába, ahol állítólag nagy találmányán dolgozik. Azonban mindenki tudja, hogy ez csak önámítás, a férfinek köze nincs semmilyen találmányhoz, tudományos folyóiratait fel sem bontotta, egyedül lánya, Hedvig nem tudja, hogy apja feltalálás helyett csak lustálkodni szokott.

Az ifjú Werle Gegers hazatérése indítja el a tragédiát. A fiú gyűlöli apját, rádöbben apja aljasságára, hogy ő tette tönkre Ekdalékat, sőt, szeretőjét, a terhes Ginát is Ekdalra sózta. Hedvig az idős Werle gyereke. Ekdalék viszonylagos jólétük is az ő burkolt juttatásainak köszönhetik. A tisztességes, de naiv és kétbalkezes Gegersnek világmegváltó elképzelései vannak. Megpróbál segíteni az Ekdalokon, hisz Hjalmar régen jó barátja volt. Először csak rejtett célzásokkal próbálkozik, majd felnyitja Hjalmar szemét.

Hjalmar látszólag szakítani akar családjával, el akar költözni, de ez is csak egy önmegjátszás, mivel napokig készülődik. Gyermekét már nem szereti. Mikor Hjalmar kijelenti, hogy a vadkacsát is legszívesebben megölné, Hedvig ezt meg is akarja tenni apja kedvéért, de amikor meghallja, hogy apja idegennek nevezi őt, nem a vadkacsát, hanem magát lövi főbe. Gegers kétbalkezes világmegváltásával egyedül az ő halálát érte el.

Ezek után azonban nem változik meg a család élete. Élik tovább megjátszott boldog életüket, lányuk halálát is inkább megkönnyebbüléssel veszik, úgyis csak a szörnyű múltra emlékeztette őket.

A dráma kulcsfogalma az élethazugság. Furcsamód ez az, ami életben tartja a szereplőket, ebbe kapaszkodnak. A feltalálói babérokra törés, a kis Gina származásának elhallgatása, a nagypapa „padlásvadonja” egyszerre nevetségesek és keltenek szánalmat. Mikor az ifjú Gegers a tisztánlátás nevében kimondja a (mindenki számára nyilvánvaló, de agyonhallgatott) igazságot, valójában a talajt rántja ki alóluk. A szereplők nem hittek az élethazugságaikban, csak hinni akartak benne. Az egyetlen szereplő, aki komolyan elhitte a család mindennapos színjátékát, a végén öngyilkos lesz.

Szereplők: WERLE, nagykereskedő, gyáros; GREGERS WERLE, a fia; Az ÖREG EKDAL; HJALMAR EKDAL fényképész, az öreg fia; GINA EKDAL, Hjalmar felesége; HEDVIG, tizennégy éves lányuk; SÖRBYNÉ, a nagykereskedő házvezetőnője; RELLING, orvos; MOLVIK, volt teológus

I. FELVONÁS.
Werle nagykereskedő házában Gregers Werle ha- zatérését ünneplik, aki eddig északon élt, a Höydal-telepen. Közben megjelenik az öreg Ekdal, aki Gráberg könyyelővel akar beszélni. Valamikor Werle és Ekdal tulajdona volt’ a Höydal-telep, aztán valami történt, s az öreg Ekdal börtönbe került. Az ünnepi asztalnál tizenhárman ülnek, amit Werle szóvá is tesz. A megérkezett fiú, Gregers a tizenharmadik. Sok év után itt találkozik Gregers és Hjalmar. Beszélgetésükből kiderül, hogy Hjalmar Werle anyagi támogatásával lett fényképész, s így tudta berendezni a műtermét is. Sőt Hjalmar házasságát is Werle tette lehetővé. Hjalmar Gina Hansent vette feleségül, aki lánykorábban Werle házvezetőnője volt. Miután Ekdal és fia távozik, Gregers szemére hányja apjának, amiért engedte, hogy az Ekdal család anyagilag tönkremenjen. Kiderül, hogy egy szabálytalan erdővásárlási ügyben Ekdalt elítélték, Werlét pedig felmentette a bíróság. Az egykori Ekdal hadnagy így ment teljesen tönkre, s mivel Werle is érezte bűnösségét, ezért támogatja az Ekdal családot. Gregers tudja, hogy apjának valamikor viszonya volt Ginával. Werle azért hívta haza a fiát, hogy társként lépjen be a cégbe, mert már nehezére esik a munka, és a látása is gyengül. Érezhető, hogy a régen történt dolgok miatt feszültség van apa és fia között. Gregers azt is. tudja, hogy Hjalmar gyermekének Werle az apja, s hogy Sörbyné apja szeretője. Gregers ezért úgy dönt, hogy elhagyja apja házát.

II FELVONÁS.
Hjalmar családja szegényes körülmények között él. Gina anyagi gondokkal küszködik, de mindent megtesz a férje kedvéért, még a retusálást is megtanulta, hogy segíthessen neki. Félti a lányát, Hedviget, akinek nagyon gyenge a szeme. Megérkezik az öreg Ekdal, aki másolnivalót kapott Werlétől, és egy üveg konyakot, amit természetesen nem mutat meg a családnak. Gina izgatottan várja vissza férjét a vacsoráról, hogy közölhesse vele : kiadhatnák az egyik szobát, hogy anyagi helyzetükön javíthassanak. Miután Hjalmar megérkezik, hamarosan Gregers kopogtat be hozzájuk. Ekdal gyanakodva fogadja, de aztán kedélyesen beszélgetni kezdenek a Höydal-telepi emlékekről. Ekdal valamikor nagyon szeretett ott fenn vadászni. Elmondja Gregersnek, hogy a vadászatot itt a városi falak között sem hagyta abba. S megmutatja a másik szobában tanyázó állatait – a tyúkokat, galambokat, nyulakat s főleg Hedvig vadkacsáját. Ekdal számára ez a szoba jelenti a Höydal-telepet. Werle egyszer vadászat közben megsebesített egy vadkacsát, s ezt adta oda Hedvignek. Azóta ott van a padláson, egy kosárban, s már régóta elfeledte a hajdani szabad életet. “Csak vigyázz, hogy sose lásson eget és tengert” – mondja Gregers Hjalmarnak. Miután kiderül, hogy Hjalmaréknak ki- adó szobájuk van, Gregers máris bérlőnek ajánlkozik, s másnap, oda is költözik.

III. FELVONÁS.
Hjalmar tulajdonképpen nem szeret dolgozni, annál inkább imádja a hasát, s Gina mindent elkövet, hogy férje-kedvébe járjon. Lakásukban mindent a vadkacsa “irányít”. Ekdal örökké állatai körül szorgoskodik, amihez Hjalmar kelletlenül statisztál. Tanítania kellene Hedviget, aki a szeme miatt nem járhat iskolába. De minden elmarad – a vadkacsa miatt, mert körülötte “megállt az idő”. A padlásszobában régi könyvek hevernek szerteszét, Hedvig ezeket szokta olvasni. A lány elmondja Gregersnek: már ő sem akar innen kiszabadulni, hogy megláthassa az igazi világot. Apja javaslatára inkább megtanulná a kosárfonást, hogy elkészíthesse a vadkacsa új kosarát. Mert a vadkacsa az övé, csak mindig kölcsönadja apjának és nagyapjának. Pedig ő is úgy érzi, mintha az egész lakás a “tenger mélysége” lenne. Ekdal és fia a padláson szokott vadászni, igazi pisztollyal, de a vadkacsa mindig életben marad. Csak a műveletlen Gina nem érti, hogy miért oly fontos az a vadkacsa. Hjalmar elmondja Gregersnek, hogy egy nagyon jelentős találmányon dolgozik, amelynek segítségével a fényképészet művészetté és tudománnyá válhat: Úgy gondolja, hogy találmánya segítségével visszaszerezheti apja egyenruhaviselési engedélyét. Gregers szerint Hjalmarban is van valami a vadkacsából: lemerült, és megragadt a hínárban. Gregers feladatának tekinti, hogy Hjalmart kiemelje a mocsárból. Gina reggelihez terít, amelyre Relling doktor és Molvik teológus is hivatalos, akik a Hjalmarék alatti lakásban élnek. Relling szerint a részeges Molvik “démonikus”, aki néha félrelép. Valamikor Relling is fönt volt. a Höydal-telepen, ahol Gregers minden zsellérkunyhóban előállt a maga “ideális követelésével”, de ott ezt senki nem ismerte el. Most Hjalmaréknál próbálkozik, hogy kiűzze lakásukból a “bűzt”. A reggeli közben megjelenik Werle; aki fiával kíván négy- szemközt beszélni. Gregers már semmiféle közösséget nem akar vállalni apjával, egyetlen feladatának tekinti, hogy Hjalmart kimentse a hazugságokból. Miután Gregers és Hjalmar sétára indulnak, Relling elmondja véleményét Gregersről : “…csöppet, sem bolondabb a nagy többségnél. De betegnek – bizonyosan beteg:” Csupán Hedvig nem érti, hogy miről beszélnek a felnőttek.

IV. FELVONÁS.
Hjalmar nagy sokára tér vissza, Gina és Hedvig már türelmetlenül várják. Hjalmart mintha kicserélték volna: legszívesebben elpusztítaná a vadkacsát, amelyhez “az a kéz hozzáért”. Gregers ideális ívánságai célba találtak. Már Hjalmar is úgy érzi, hogy lakásukban mindig dohos a levegő. Ő akarja vezetni a háztartási könyvet. Hjalmar már tudja, amit Gina el kell, hogy mondjon neki: lefeküdt Werlével, és Hedvig nem Hjalmar gyermeke. Gina támadni kényszerül: mi lett volná Hjalmarral, ha nem ilyen feleséget kapott volna. Ekkor megjelenik Gregers, és megtudja, hogy Hjalmar mindent elmondott feleségének. Gregers azt hiszi, hogy boldogságot talál Hjalmar családjában, ehelyett döbbenet fogadja. Hjalmar nem közönséges ember, de rá kell döbbennie, hogy Hjalmarban sok van a vadkacsából. A megjelenő Relling utálkozva pillantja meg Gregerst, akit kuruzslónak tart. Egyetlen kérése, hogy Hedviget ne bántsák, mert a Gregers-féle ideális kívánságok szerencsétlenségbe dönthetik. Hjalmaréknál megjelenik Sörbyné, aki közli velük, hogy Werlével összeházasodnak, és felköltöznek a Höydal-telepre. Mindent elmondtak egymásnak, így nem érheti baj a házasságukat. Hjalmar közli vele, hogy hamarosan meglátogatja Gráberg könyvelőt: tudni szeretné, hogy apja mennyi pénzt vett fel Werlétől, mert Hjalmar vissza akarja fizetni abból a pénzből, amit találmányáért kapni fog. Hjalmar így igyekszik eleget tenni Gregers “ideális követeléseinek”. Hjalmart esupán egy dolog bántja: hagy ő nem valósíthatja meg az igazi házasságot. Werle és Sörbyné “meghirdették egymás előtt a kölcsönös bűnbocsánatot”. A sétájáról visszatérő Hedvig a kapuban találkozik Sörbynével, aki egy levelet ad át neki. Ebben Werle közli Hedviggel, hogy nagyapjának nem kell többet másolnia, és havonta száz koronát vehet fel az irodában, s ha meghal, élete végéig Hedvig fogja megkapni ezt az összeget. Hjalmar széttépi a levelet; amit Gregers helyesel. Hjalmar menekülni akar a lakásból, de Gregers megállítja: “Mindhármatoknak együtt kell maradnotok, ha ki akarod küzdeni a nagy megbocsátás áldozati hangulatát.” Hjalmar már Hedvigtől is menekülni akar, aki nem az ő gyermeke. Gregers jó szándéka tragédiát eredményez. Hedvig is rádöbben: lehet, hogy Hjalmar nem is az apja. Pedig szereti Hjalmart és a vadkacsát, amelyért este imádkozni szokott, de reggel nem, mert akkor süt a nap, és semmitől sem kell félni. Gregers ekkor Hedviget próbálja rávenni, hogy pusztítsa el a vadkacsát, mert akkor minden jóra fordul. Hedvig megígéri, hogy meg fogja tenni.

V. FELVONÁS. Gina és Hedvig szorongva várják vissza Hjalmart. A megjelenő Relling közli, hogy Hjalmar ott alszik nála. Gregersnek elmagyarázza, hogy milyen ember Hjalmar. Szerinte beteg, és Gregers rossz helyen nyújtotta be ideális követeléseit. Relling semmit nem követel Hjalmartól, az ő gyógymódja egyszerű: azt igyekszik elérni, hogy Hjalmar “öncsalása viruljon”. Mert az öreg Ekdalt is az öncsalás élteti a padláson, amikor nyulakra vadászik. Werle ideáljait Relling hazugságnak tartja, és az a véleménye, hogy “az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük”. Hedvig megpróbálja rávenni az öreg Ekdalt, hogy ő lője le a vadkacsát, hiszen szeret vadászni: De az nem vállalkozik rá. Közben megjelenik Hjalmar, és eltolja magától a hozzá futó Hedviget. Csupán a találmányához szükséges folyóiratokért jött vissza; amelyek föl sincsenek vágva. Amikor Hedvig észreveszi, hogy Hjalmar tényleg el akarja hagyni őket, a könyvespolcról leveszi a pisztolyt, és maga mögött bezárja a padlás ajtaját. Hjalmar kelletlenül pakolássza holmijait, mintha nem lenne végleges a döntése. Közben megtalálja Werle kettétépett levelét, és csirizzel összeragasztja. A teljesen bizonytalan Hjalmart Gregers próbálja végleges döntésre kényszeríteni. Fentről mintha a vadkacsa hápogását hallanák. Azt hiszik, hogy Ekdal járkál a padláson. S ekkor lövés hallatszik a padlásról. Végül kiderül, hogy nem Ekdal lőtt, hanem Hedvig, s a golyó a mellébe fúródott. A megjelenő Relling megállapítja, hogy nem baleset történt, Hedvig a mellének szegezte a pisztolyt. Relling keserűen mondja ki a Gregers- féle törekvésekkel kapcsolatos véleményét: “Ó, az élet egészen jó volna, ha azok a drágalátos hitelezők nem zaklatnának bennünket, szegény ördögöket, az ideális követeléssel.” S ekkor Gregers is rádöbben hivatására: az asztalnál mindig ő a tizenharmadik.