Az élet is elmegy, a fiatalság. Minden elmúlik, de semmi sem oldódik meg. [+] csupa jelkép+ a valóságot csak egy nagy költő hazudhatja ilyen tömörnek, ilyen összefüggőnek [+] a legnemesebb realizmus bűvös eszközével. A férfiak nem dolgoznak, és boldogtalanok, de a nők dolgoznak, és ők is boldogtalanok. Mindenki boldogtalan, az élet nem adhat mást. Cselekmény nem mozgatja a darabot, mégse novella, mégse kisregény, hanem dráma.

(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ)

A nagy Csehov-drámák között a Három nővér az egyetlen, melyet dráma”-megjelöléssel látott el a szerző; ezt az értelmes élet utáni meddő sóvárgást” legkomorabb, legrejtélyesebb darabjának tartják. Śjszerűsége miatt bemutatásakor a moszkvai Művész Színházra nehéz feladat várt: az első változat a színészek szerint nem darab, csak váz” volt; eljátszhatatlan, szerepek nélküli, csak utalásokból álló” szövegnek tartották. A szerző, miközben rövidítette a dialógusokat, állandóan vitázott a színház vezetőivel, a mű ironikus, komikus tónusát hangsúlyozta a tragikus-szentimentális játékstílussal szemben.

Csehov meghatározta, hogy mindaz, ami a színpadon végbemegy, legyen ugyanolyan bonyolult, és egyszersmind egyszerű is, mint az életben. Ha ebédelnek, akkor csak ebédelnek, de közben éppen megteremtődik a boldogságuk, vagy az életük éppen tönkremegy.” A nyitott, vendégfogadásra berendezkedett Prozorov-házban az állandó jövés-menés, teázgatás, pirogevés, kártyázás közben szinte észrevétlenül változnak a sorsok (úgy, hogy kettesben csak ritka pillanatokra maradhatnak a szereplők).

A darab cselekménytelenségének, hétköznapiságának illusztrálására zanzák sora született. Elza Triolet szerint pl. a mű arról szól, hogy három tábornoklány Moszkvába akar utazni, lehetőségük van rá, a pénzük is megvan a vasúti jegyre, de a végén mégsem mennek el”, a Kosztolányi-variáció pedig a következő motívumokat emeli ki: három moszkvai lány története, aki vidékre kerül, ott csöndesen elszárad, kiábrándul, megöregszik”.

Csehov tudatosan kerüli a látványos akciókat, a poénokat, a csúcspontokat, hogy az érdekesség” ne vonja el a figyelmet a rejtett tartalmakról. Külsőleg, láthatóan, kevés a történés – a cselekmény maga a társasági élet. A nyitó jelenetből kiindulóan egyetlen elkomoruló folyamatnak tűnik a négy felvonás hangulat- és pillanatképek-

ben megjelenített négy életút-állomása: a még derűsnek, vidámnak ható névnapi ebéd életképétől (I.) az elrontott farsangi esten (II.) és a tűzvész éjszakáján (III.) keresztül a párbaj és a katonák áthelyezési napjának deléig (IV.). Érkezés- és távozás-motívumok adják a keretet: Natasa és Versinyin bekerül a társaságba: ez a változás (Andrej nősülése és Mása fellobbanó szerelme) teremti a drámai szituációt, – a záró jelenetben a hadosztály elvonulása és a báró halála a Prozorov család magára maradását jelenti.

(A mű, zenei kompozícióban, az apa temetésén hallott búcsúztató katonazenére való emlékezéstől a búcsúzó barátokat kísérő, halkuló katonazenéig tart.) A felszínen, drámaiatlanul”, eseménytelenül csak a vegetálás látszik; mélyen, a színfalakon kívül, a felvonások között a család kisemmizésének folyamata zajlik. Natasa tevékenysége döntő változást okozó, tervszerű akciósorozat, erről szinte mellékes utalásokból értesülünk ugyanúgy, mint Andrej kártyaveszteségeiről és eladósodásáról. Szoljonij aktív tette – Tuzenbach megölése – egyetlen pisztolylövés, a távoli háttérből.

A lappangó” cselekményt, a rejtett tragédiát szimbolikusan jelzi a darab tere is: amikor tizenegy évvel korábban Prozorov tábornok megkapta dandárját”, családjával vidékre, egy kormányzósági városba” került. A közönséges, sivár környezetet gyerekei szinte száműzetési helynek tekintik (nincs egyetlen csak egy kicsit is jelentékeny ember [+] nehogy elpusztuljanak az unalomtól, mérges pletykával teszik változatossá az életüket, pálinkával, kártyával, pereskedéssel, a feleségek megcsalják a férjüket [+] ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket+”, Andrej). Életvitelükkel, stílusukkal próbálnak védekezni, menekülésük csak vágyaikban fogalmazódik meg. Śgy emlékeznek,”mintha csak tegnap” hagyták volna el a fővárost; a darab egyik vezérszólama, a Moszkva-motívum, ábrándjaikban a szépséget, a kultúrát, az életet jelenti a lehúzó környezet ellenpontjaként – a moszkvai álmok, vágyak és a realitás ütközése az atmoszféra alapja. A mélycselekmény változásait az egyre szűkebb belső terek is jelzik: Natasa közös szobába költözteti Olgát és Irinát (így a szalon helyett ebben a zsúfolt zugban játszódik a III. felvonás), majd a negyedik felvonásra már kikerülnek a kertbe. Olga a dadával állami lakásba, Irina albérletbe menekül (legalább nem kell Protopopovval találkoznia”, aki benn otthonosan zongorázik), Mása sem teszi be többé a lábát” a házba; Andrejnek meg Csebutikin tanácsolja, hogy meneküljön innen messzire” – a felforgató Natasa pedig már a kert átalakítását tervezi.

A családi ház nemcsak valós helyszín, hanem elhatárolódásuknak, majd kisemmizésüknek szimbóluma is.

A mű kompozícióját meghatározza a többsíkú időszerkezet: a darab Irina névnapján, egyben az apa halálának első, ideköltözésük 11. évfordulóján kezdődik, de összemosódnak az idősíkok: a felvonások között csaknem öt év telik el (öregszenek, felejtenek, Andrej hízik, a lányok fogynak, Natasának két gyereke születik, Irina váltogatja munkahelyeit, Olga igazgató lesz, Mása kibontakozó szerelmének állomásait éli végig; – szimbolikusan tavasszal kezdődik és ősszel zárul a mű.) Ugyanakkor egyetlen napba sűrítettnek tűnik a drámai jelen – hangsúlyosak a felvonásidők (dél, este, hajnal, dél). A mozdulatlanságban ironikusnak hat az állandóan visszatérő óra-motívum (emlékeznek: akkor is így ütött”, locsognak: két percet siet”, jelzik az idő múlását a szerzői utasításhoz képest: negyed kilenc van”, sejtetnek: fél egy van”, azaz a párbaj ideje; Versinyin állandóan az óráját nézi a búcsújelenetben – gesztusa jellemét is minősíti, Csebutikin óratörése szimbolikus: akkor ejti ki a kezéből az orvos – az éppen a mamától maradt – emléktárgyat, amikor Irina először jelenti ki tényként, hogy elutaznak.). Filozofálgatásaik állandó tárgya az eszményített múlt és a távoli jövőbe vetett hit.

Az intarziás” felépítésű mű hagyományos expozíció nélkül, párhuzamos sorsok villanásnyi képeiben jut el a katarzis nélküli lezárásig. Minden oldal az élet benyomását kelti, úgy bomlik ki előttünk ez az élet, mintha egy magnetofont kapcsoltunk volna be. Ha alaposabban szemügyre vesszük a drámát, láthatjuk, hogy véletlen egybeesésekre épül, oly mesterien, mint Feydeau drámái – a virágváza felborul, a tűzoltóautó a legjobb pillanatban süvít el a ház előtt, a szavak, a közbeszólások, a távoli muzsika, a belépés, a búcsú – az illúziók nyelvén lépésről lépésre minden egy életszelet teljes illúzióját teremti meg [+] minden egyes megszakítás apró provokáció, felhívás gondolkodásra” (Peter Brook).

A szereplők itt is, mint Csehov minden érett művében, vidéki középosztálybeli-értelmiségi csoportképet alkotnak, főszereplő és rezonőr nélkül. Szenvednek helyzetüktől, pótcselekvésekben, passzivitásban élnek, banális beszélgetésekkel, vitákkal

(l. csehartma-cseramsa) töltik napjaikat. Testi-lelki-szellemi leépülésük folyamatos értékvesztés. A feleslegesség és a felejtés motívuma állandóan visszatér: Mása zongora-, Irina olasztudását felejtette, Csebutikin orvosi ismereteit. Lemondanak terveikről (Andrej az egyetemi tanárságról), vágyaikról (elutazás), végül egész életük feleslegessé válik. Irina (reggel kilencig ágyban heverészve) a munkában látja a boldogság megtalálásának lehetőségét, aztán gyorsan kiábrándul a sürgönyhivatalnokoskodásból, végül a tanítástól reméli, hogy hasznosnak érezheti magát, de már ott van előtte a fejfájós Olga és a komikus Kuligin pedagógiai pályájának eredménye – s Mása véleménye: Mikor tanárok közt kell lennem, az uram kollégái közt, az valóságos kínszenvedés nekem” -; ez minősíti az ő szándékait is. Műveltek, értékesek, de csak álmokkal pótolják életük hiányait; nincs céljuk, feladatuk; a katonai, tanári, hivatalnoki munka nem elégíti ki a (csak saját benső világukban élő) figurákat.  Szövegek és gesztusok ismétlődése, ill. egy-egy pillanatnyi őszinteségi roham” azért leleplezi szerepeik, maszkjaik mögötti valódi énjüket.

Andrej egyetemi tanárnak készült, végül csak a helyi elöljáróságon lett tisztviselő és begyöpösödött” (Irina). A mű második felére elkártyázza a vagyonukat, és kialakított pózai, gesztusai kispolgáriasodását jelzik (nagyságos úrnak szólíttatja magát).

A kék-fekete-fehér kompozícióban megjelenő nővérek sorsa is a teljes reménytelenségbe tart (bár még fiatalok: 20-28 évesek). Olga már az indításkor a múltba fordult, nem is reménykedik házasságban (pedig ő szeretné az urát”!); a háttérben tanári pályájának alakulását látjuk: helyzete csak annyiban változik, hogy rátukmálják az igazgatóságot. Mása feleség, nem dolgozik, csak unatkozik, és a jelen lehetőségeit ragadja meg: férjéből, elhamarkodott házasságából kiábrándultan veti bele magát a többéves Versinyin-kapcsolatba, végül visszaáll eredeti helyzete, folytatja életét Kuligin mellett. Irina boldogan ábrándozik a jövőről, aztán fokozatosan veszti el kedvét és reményeit. Olga rábeszélésére a magány (Olga) és a szerelem nélküli házasság (Mása) alternatívájából választva kényszeredetten beleegyezik esküvőjébe a báróval, de ezt Szoljonij megakadályozza, így végül (magányos tanárságában) már csak Olga életlehetőségei állnak előtte. (A háromfajta magatartás

Minden sors egy-egy – a polifon szerkezetben egymás hatását fokozó – tragikus szál”: a teljes élet megvalósítása lehetetlen a boldogtalanul vergődő hősök számára. Versinyin öngyilkos hajlamú felesége elől menekül szerelmi kalandokba és a 2-300 év múlva beköszönő új élet illúziójába, de utópisztikus filozofálgatásának bőbeszédű ismételgetésével leleplezi saját ürességét is. Vele ellentétes nézeteket és jellemet mutat a derűs Tuzenbach pesszimistább jövőképe; a katonai semmittevésbe beleunt báró leszerel és dolgozni készül, de a kötekedő, féltékeny Szoljonij lelövi. A magát lermontovinak valló, titokzatosnak látszó százados is szerencsétlen, groteszk figura: durvaságaival félénkségét leplezi (l. tenyérizzadása), de reménytelen szerelme fokozza agresz-

szivitását. Csebutikint még a mama iránti hajdani (szintén reménytelen) szerelem fűzte a családhoz, és az évek során csak újságot olvasó, nihilista alkoholistává vált. (Pedig Mása szerint a katonaság értékhordozó ebben a környezetben – a legúribb, legfinomabb, legjobban nevelt” -, mert a civilek közt nagyon sok durva, kellemetlen, neveletlen ember van”.) Az egymás mellett vergődő, pusztuló sorsokat, a kiúttalanság atmoszféráját Ingmar Bergman a következő vízióval érzékelteti: egy zöldszín világ tűnik elő. Minden szoba zöld. A színhely voltaképpen egy akvárium. A szereplők szinte halak. Fogy az oxigén. A lények mind lassabban mozognak. Néhányuk meghal, az élet megáll, s elhagyja az akváriumot.”

Az egyetlen felemelkedő”, tevékeny szereplő a műveletlen, kapzsi Natasa, Csehov legnegatívabb, szándékosan gonosz figurája. (Van benne valami, ami kicsinyessé, alacsonnyá és vakká teszi, valami állati. Nem, nem is ember [+] nem értem, minek [+] szerettem valamikor”, Andrej; úgy megy, mintha gyújtogatott volna”, Mása, III.) Eleve ellenszenvesnek ábrázolt gyermek- és rendszeretete, takarékoskodása álcájában átveszi a házban az irányítást, elküldi az álarcosokat, el akarja kergetni a dadát, s a már összeköltöztetett lányok elmenekülnek előle. Hibás franciaságát kinevetik, de még a legkisebb mozzanatok is az ő hatalmának megerősödését jelzik (pl. a ruhaöv-motívum szimbolikus ismétlésekor már ő minősíti Irinát egyszerűen ízléstelennek.”)

A szerelmekről, a viszonyokról az egész társaság tud. (Az elnéző férjek, Andrej és Kuligin, derék, becsületes” asszonynak mondogatják feleségüket.) A háttérben Natasa ügye bonyolódik, az előtérben az Irinának tett vallomások hangzanak el, ill. a Mása-Versinyin szerelem alakulása látszik. Nincs lehetőségük meghitt együttlétekre: az első találkozáskor csak Mása szinte észrevétlen gesztusai jelzik, hogy az őrnagy felkeltette az érdeklődését (amikor a báró ironikusan bekonferálja a látogatót, Mása éppen indulni készül, felteszi a kalapját”, de megismerkednek, Mása leveszi a kalapját” és marad ebédre, I.) A következő állomás Versinyin nyílt vallomása a – finom rezdülésekből megkomponált – néhány kettesben töltött perc alatt, de ekkor rögtön belépnek Irináék (II.). Vonzalmuk kiteljesedésének jelzése a dúdolás (játékosnak tűnő) felelgető folytatása (III.) – az egyetlen olyan akció a műben, amikor két ember kölcsönösen figyel, reagál egymásra, s Mása, miután meggyón” testvéreinek, a kívülről felhangzó tram-tam” hívására el is tűnik – pont az őt aggódva kereső Kuligin elől. Elválásukkor (IV.) a türelmetlen, indulásra kész, óráját néző Versinyin hosszú lassú csókját” a végig jelen levő Olga állítja le (elég már+”), majd éppen Kuligin lép be. (A darabban az első csók ironikus helyzetben Andrej lánykérését zárta le; Mása búcsúcsókja tragikomikus szituációban, Olga asszisztálásával történik – Csehov nem tűri az érzelgősség megjelenését, vissza kell fojtaniuk a kitöréseket.)

Csehov megújítja a dialógustechnikát: a szaggatott, töredékes társalgásban nincsenek válaszok, lehetetlen a kommunikáció, a szereplők nem engedik be a másikat saját zárt világukba” (Bécsy T.). Mindenki csak önmagára figyel, a szavakat társaságban mondják ki, de ezek a szavak magányossá teszik azt, aki kimondja őket” (P. Szondi). Minden gesztus, szó, jelzés önmagán túlmutató jelentőségű (l. Mása kalapja), és nem vehető könnyen észre ebben a párhuzamos monológ-rendszerben; még a hangkoreográfia” (Almási) is leleplező: Olga a Moszkvába vágyódásról beszél, erre szamárság” és ugyan, kérem” a hallható reagálás”, majd a jövőről szóló filozofálgatás alatt Mása halkan nevet”. Még a lényeges, előre-hátra érvényes utalások is elvesznek a folyamatos polifóniában: Szoljonij minden felvonásban fenyegetőzik Tuzenbach lelövésével; Mása – Natasa előéletére célozgatva (I.) – kéri, hogy soha ne hívják meg” a neki ellenszenves Protopopovot; szinte süketen beszélgetnek el egymás mellett (Mása vallani akar nővéreinek, de azok nem hallgatnak” rá; Andrej pedig valóban csak a nagyothalló Feraponthoz szól: valakivel csak beszélnem kell”). A töltelékszavak (Csebutikin, Szoljonij) és az irodalmi idézetek ismételgetése, bevágása – Mása Puskint, Szoljonij Lermontovot szaval – csak fokozza a sokszor már groteszk hatást. A szövegek egymásutánisága szinte az abszurd drámák technikáját előlegezi: vettem egy zsebkést / doktor úr, mondja, hány éves ön? / én? harminckettő / most majd más pasziánszt mutatok/ micsoda szél van! / már unom a telet / kijön a pasziánsz, Moszkvába megyünk / nem, nem jön ki+ szóval nem mennek Moszkvába/ Cicikarban himlőjárvány dühöng / Mása, a tea készen van /+ A szoptatós babák mindent nagyon jól értenek+ / Ha az a gyerek az enyém volna, betenném egy serpenyőbe, megsütném és megenném / durva, neveletlen fráter! / boldog az, aki nem veszi észre, hogy nyár van-e vagy tél+ / nemrég olvastam egy francia miniszter naplóját+ / hol vannak a cukorkák?” (II.).

A szerző iróniája egységbe fogja a kevert, összetett modalitást. A tragikumot legfeljebb belül élhetik át, ennek lehetőségét a színen mindig megtöri egy-egy megjelenés, beleszólás, még a zárlatban is. Nevetségesek az ismétlődő gesztusok – ajándékok; Andrej hegedülése akkor is, amikor mások a tüzet oltják – és szövegek (Tuzenbach jó pravoszlávságát bizonygatja; Kuligin boldogságérzését – míg egyszer aztán boldog vagyok, boldog, boldog” önbiztatására rácsap Mása: én pedig torkig, torkig, torkig”). Versinyin minden felvonásban elmondja kedvenc utópiáját, de ami először érdekes (Minden szavát fel kellene írnunk”, Irina, I.), az később unaloműző (Ha nincs tea, filozofáljunk,”II.), majd altató”(III.), végül önironikus is (Miről filozofáljak?”, IV.). A mű második felére szinte valamennyien lelepleződnek: az atyai jóbarátnak tűnő Csebutikinból kitör dühöngő alkoholizmusa, kiderül nihilizmusa, kegyetlen felelőtlensége (keze között hal meg egy asszony, ő viszi Andrejt kártyázni, segédkezik a párbajban; mert egy báróval több vagy kevesebb”- mindegy neki.) Még a kis fehér madárka”, Irina egoizmusa is megmutatkozik: a sok célozgatásból tudnia kell, hogy a báró párbajozni indul érte – látszik is a férfin a halálfélelem -, de Irina képtelen egyetlen biztató szót kiejteni. (Elmondja, hogy a lelke olyan, mint a drága zongora”, majd elég, elég” kiabálásba kezd.) Értékítéletünk persze ellenkező irányban is változik: amikor az utolsó jelenetben az addig csak klasszikus szarvasmarha” (Kosztolányi) Kuligin megérti és vigasztalja Mását, bohóckodása már inkább pozitív gesztus.

A mű stílusa a líra zenéje” (Gorkij). Poétikusságát, az atmoszférát, a szövegek emelkedettségét – ill. a vibrálást költőiség és hétköznapiság között – Csehov azzal motiválja, hogy a szereplők félnek az illetlenségtől, a közönségesség betörésétől (Olga nem akarja meghallgatni Mása vallomását; rossz pillanataikban legfeljebb egy-egy elejtett célzást tesznek Andrej kártyaveszteségeiről stb.). Stílusuk is védekezés: A durvaság fölizgat és sért, szenvedek, ha látom, hogy valaki nem eléggé finom, sima és szeretetre méltó” – vallja Mása, és ugyanezt erősíti meg Olga is Natasához szólva: Az előbb nagyon durva voltál a dadával. Bocsáss meg, de én ezt nem bírom elviselni+ minket talán furcsán neveltek+ az ilyen hang tönkretesz, lever+ egészen belebetegszem+”

Csehov leleplezi az üres társalgást, a nevetséges gesztusokat, szokásokat, a csak magunkra figyelést, életérzéseinket, egész életformánkat. A művet átható kérdések

- hová tűnt minden?”, sehol semmi kárpótlás?”, csak tudnánk, miért?” – a mi elégedetlenségünket, hiányérzeteinket is megfogalmazzák. Gorkij szerint Anton Pavlovics társaságában minden ember akaratlanul is arra vágyott, hogy egyszerűbb és igazabb legyen, hívebb önmagához”, s Csehovnak ez is volt a célja: Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: +Nézzétek meg magatokat, és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek!ă Az a legfontosabb, hogy az emberek ráébredjenek, hogy ha akarják, új és jobb életet tudnak maguknak teremteni+ És amíg ez

az új élet meg nem valósul, állandóan figyelmeztetni fogom az embereket: +Értsétek meg, az isten szerelmére, hogy rossz és sivár az életetek!ă”

A mű részleteit Kosztolányi Dezső fordításából idéztük.

A Csehov-művek összetettsége, lebegése kitűnően érzékelhető (a Csehov-motívumok felhasználásával”) a Platonov alapján készült, de a későbbi művek atmoszféráját, iróniáját idéző Nyikita Mihalkov-filmből (Etűdök gépzongorára).

Az életben az emberek nem lövik agyon és nem akasztják fel magukat minden pillanatban, nem lesznek szerelmesek és nem mondanak örökké bölcseket. Idejük nagy részét evéssel, ivással, nők vagy férfiak utáni hajkurászással és ostoba fecsegéssel töltik. Ezért ezt kell bemutatni a színpadon. Olyan darabot kell írni, melyben az emberek nem azért jönnek, mennek, ebédelnek, időjárásról beszélgetnek vagy kártyáznak, mert a szerző úgy akarja, hanem mert ilyen az élet. A színpadi életnek is ilyennek kell lennie.

(CSEHOV)

Egyfelvonásosok és vázlatosabb többfelvonásos kísérletek (Platonov,1881; Ivanov,1887) után a Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. Az 1896-os pétervári ősbemutató szörnyű sikertelenséggel” zárult, de a moszkvai Művész Színház társulata, amely fellázadt a régi játékstílus, a teatralitás, a hazug pátosz, a deklamáció, a mesterkéltség, a sztárkultusz ellen” (Sztanyiszlavszkij), 1898-ban sikerre vitte a darabot.

A Sirály tragikomikus művészdráma, ripacsok és művészek sorstragédiája, ironikus-keserűen szomorú komédiája” (Almási M.). A tudatosan objektivitásra törekvő szerző egyetlen olyan műve, melyben szubjektív problémái is megjelennek; a Sirály Csehov legszemélyesebb vallomása.

Az író tisztában volt azzal, hogy – a történet hagyományos elemei ellenére is – új korszakot nyit a dramaturgia történetében: Elég szívesen írom, noha sokat vétek a színpad törvényeivel szemben. Komédia, három női, hat férfi szereplő, négy felvonás, tájkép (kilátás a tóra); sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pud szerelem.” (1895. okt.); Forte kezdtem, és pianissimóval végeztem, a színpadi művészet minden szabályával szemben. Kisregény lett belőle” (nov.). A cselekményességet a lélektani ábrázolás, a líraiság, az új atmoszféra, a megfoghatatlan hangulat, a víz alatti áramlás” (Ny.-Dancsenko) helyettesíti; az akciókat társalgás, a poénos dialógusokat a szereplők szaggatott beszédmódja váltja fel. Źgy Csehov a Sirálytól kezdve

a cselekvés műfajában kialakította a cselekvésképtelenség, egyszersmind a cselekvésképtelenséget a fájó bizonyosságig panaszolni, elemezni kész számadáskényszer, önelemzés drámai formáját, röviden szólva: az értelmiség ábrázolásának megdöbbentő drámafoglalatát” (Elbert J.).

A műben egyetlen család köré csoportosuló kis közösség viszonyrendszere, szituáció- és beszélgetéssorozata tárul fel. Az életképszerű jelenetekből komponált mű helyszíne Szorin vidéki birtoka (tó, fasor (I.), virágok, krokettpálya (II.), ebédlő (III.), dolgozószobává alakított szalon IV.). Az első három felvonás keretét Arkagyina és Trigorin egyhetes nyaralása (és végül elutazása) adja. A (két évvel később játszódó) IV. felvonás néhány órás találkozójának apropója Szorin betegsége: miatta látogatnak le ősszel Arkagyináék a birtokra; ekkor tér vissza (a Polina ajánlata elől elmenekült) Dorn doktor is, és egy villámlátogatásra Nyina is.

Hagyományos, információközlő expozíció nincs; az első jelenetben éppen a színpadot ácsolják, mely – a tóval együtt – fontos hangulati elem és szimbolikus jelzés

(a záró felvonásban  törött és lepusztult, mint egy csontváz”).

Az alaptónust már a nyitó dialógus miért jár mindig feketében?” kérdése megadja, majd a beszélgetések megjegyzéseiből gyorsan tisztázódnak az alapszituáció viszonyai.

Az első felvonás darab a darabban” jelenetét feszült dialógus vezeti be: az egyébként is hamleti szituációban Arkagyina (fensőbbrendű színészi gesztusként) Shakespeare-t idézi, mire a fia visszaidéz”, s a Claudius-Gertrud viszonyt anyja kapcsolatára vonatkoztatja. Az előadást – a fegyelmezetlen közönség reagálásai és Arkagyina minősítése (”dekadens izé”) miatt – Trepljov sértődötten leállítja, a kiélezett szituáció viszont alkalmas a művészetről vallott felfogások ütköztetésére és a kapcsolatok tisztázására, így a jelenet (mindkét szinten) fordulópont: Nyina Trigorint választja (és majd színésznőnek szökik), elhagyott szerelmese, Trepljov pedig az írásnak szenteli magát.

A megváltozott viszonyok hatásai derülnek ki a a következő két felvonásban. Miközben együtt unatkoznak, pecáznak, beszélgetnek, Trepljov először lelő egy sirályt (II.), majd (a két felvonás között!) öngyilkosságot kísérel meg (III.); Mása eldönti, hogy férjhez megy a tanítóhoz; Arkagyina és az író kapcsolata meginog, majd a színésznő praktikái után újra megszilárdulni látszik, de Arkagyina féltékenysége miatt végül mégis elutaznak. Dorn eltávolítása” dramaturgiai szükséglet: miután hazatérésekor észreveszi, hogy mennyire megváltozott minden” – szinte második expozíciós helyzetben – őt kell informálni a (két felvonás közt eltelt) két év eseményeiről. Źgy a záró felvonásban utalásokból értesülünk a hazulról megszökött” Nyina életének eseményeiről: kapcsolatáról Trigorinnal, gyermeke haláláról, küzdelmes vidéki színésznősködéséről – ez az epikus és naturalista anyag-lehetőség nem kerül színre, csak a  társasjáték feszültségteremtő, sűrítő jelenete: a rendszeresen bemondott számok kopogása még szaggatottabbá teszi a társalgást; az üres csevegésben, szinte mellékesen, szó esik Trepljov íróvá válásáról is – aki éppen öngyilkosságra készül a szomszéd szobában.

Minden felvonásban meghatározó egy-egy színpadi vagy színpadias jelenet: az előadás, Nyina első fellépése után (I.) Arkagyina bohózatos magamutogatással fiatalságát bizonygatja Másával szemben (II.); majd megkoreografált, hatásos, hízelgő szereplésével – Trigorin visszahódítására – mesterségbeli gyakorlatát is igazolja (III.), végül újra (a már színésznővé érett) Nyina kap nagyjelenet-lehetőséget: vallomásával tapasztalatait összegzi (IV.).

Ugyanígy szerkezetalakítók a sejtetésekből, utalásokból kibomló, ismétlődéssel fokozó hatású akciók is: Arkagyina Maupassant-tanácsokat olvas fel arról, hogyan kell megtartani” az író-szeretőket, majd ezt a receptet követi (Trigorin meghódításakor) a kezdetben naivnak látszó Nyina előbb még ösztönös hízelgésével, később már céltudatos faggatózásával az író pályájáról, sikereiről (II.); a lány először félt az író jelenlétében színpadra lépni, aztán szinte lerohanja; (Nyina sikere után Arkagyina kénytelen visszaszerző” jelenetet rendezni); Trepljov először csak felveti önsors-párhuzamát a lelőtt sirállyal (II.), majd eredménytelen öngyilkossági kísérletét (III.) végül halállal végződő követi (IV.).

A drámai szituációt a Trepljov által szeretett és a Trigorinba szerető Nyina teremti meg, mert így alakul ki az elérhetetlen, viszonzatlan, sokféle tónusú szerelmek sora: Medvegyenkó Mását, aki Trepljovot, aki Nyinát, aki Trigorint szereti, aki viszont változékony, de elválaszthatatlan  kapcsolatban marad (az őt úgysem engedő) Arkagyinával.

Az öregek sorsában, mellékszálként, hasonló a végeredmény: a Samrajev-Polina-Dorn doktor lánc vége Arkagyina lehetne (mert a szabad, bohém orvost persze vonzza a vele is kacérkodó színésznő); a IV. felvonásban pedig még az öreg Szorin is bevallja, hogy ő is vonzódott Nyinához. Mivel azonban az élet Csehov szerint nemcsak szenvedés, hanem könyörtelenség is, a szenvedő ember éppoly kegyetlen másokkal, mint önmagával szemben, minden szenvedés mások sorozatos szenvedéseit idézi elő” (Schöpflin A.), így a ki kit szeret” lánc visszafelé haladva a ki kit gyötör” sorozattá válik. Cselekményhelyettesítővé” lesz a beteljesületlen szerelmek polifón rendszere, gyakran párhuzamos szerkesztéssel: pl. Mása anyjának, Polinának ironikus-komikus reménytelen vonzalma a doktorhoz, és érzelemmentes házassága (a nem hozzá való) Samrajevvel lánya életútjának előképe, sorspárhuzama – de Mása reménytelensége már inkább tragikus színezetű.

Mindenki szerelmével is és önmagával is küszködik: erre a belső konfliktusrendszerre” épül a művészdráma: két író, két színésznő – két művészgeneráció és művészetfelfogás ütközik. Mesterségük életformájukat is meghatározza, a profik” hétköznapi élete és szakmája (Arkagyina, Trigorin) már szétválaszthatatlan; ezt az utat járják majd később a pályakezdők (Trepljov, Nyina) is. A művészek (vendégek vidéken!) legalább önmegvalósítók; az itt élők viszont teljes zsákutcában vergődnek. Az értékvesztett lét az elmaradott vidéken – szegénységben, mozdulatlanul – értelmetlen és kilátástalan: Mása nem dolgozik, Medvegyenkó kiszolgáltatott tanító, Szorin hosszas hivatalnokoskodás után nyugdíjazott beteg – nincs is lehetőségük a változtatásra, így még több idejük marad az önsajnálatra. A vidéken élő fiatalok (22, 23, 25 évesen) öregebbek”, mint a középkorú művészek. A szakmai és szerelmi összeütközéseken kívül a viszonyokat bonyolítják a háttérben is (Nyina-apja, Mása-apja), az előtérben is (Arkagyina-Trepljov) zajló szülő-gyerek konfliktusok.

A Sirályban nincs főszereplő, egyformán lényeges minden alak – bármelyikük életútja egy-egy kibontható, tragikus sors. Ismerik egymás kapcsolatait, mindenki részt vesz mindenki életében, mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret, és mást szeret, mint aki őt szereti + félemberkék találkoznak egymással.” (Kosztolányi). Az önmegvalósítást a művészi alkotás jelenti, magánéletükben viszont a művészhősök is kudarcot vallanak – a szerelem csak fájdalmak forrása.

Az öregedés ellen keservesen küzdő, a színésznők és a hiú nők negatívumait sűrítő Arkagyina banális, közhelyes társalgó, hisztérikus túljátszó; minden szituáció egy-egy próbalehetőség számára. Felszínes egoista, csak saját sikerei érdeklik (önzésének része nevetséges fukarsága is). Környezetével lekezelő vagy túlzóan kedveskedő, fiával viszont elutasító, hideg, kegyetlen. (Végtelen kártyázás és iddogálás” közben könnyedén jegyzi meg, hogy nincs ideje” fia műveinek elolvasására.)

Trigorin középszerű, de jó technikájának köszönhetően sikeres, ugyanakkor zárkózott, nehezen kommunikáló, hízelgéssel meghódítható, hiú író (csak saját művét olvasta a folyóiratban, a fiúét fel sem vágta). Minden életjelenség téma a számára, kapcsolatait is tapasztalatszerzésnek tekinti. Erkölcstelen, gátlástalan jellem; gyengesége, kényelmessége tartja Arkagyina mellett. Állandóan robotoló, anyaggyűjtő íróként örökké elégedetlen saját magával – vallomása (II.) csehovi önportré. A mindig szereplésre kész, comme il faut” Arkagyina a színjátszást, a minden látványt, jellemet, helyzetet cédulázó író az irodalmat keveri az élettel.

Trepljov állandó szeretethiánytól szenved; anyjához ambivalens a viszonya: gyűlöli és rajong érte. A két beérkezett, sikeres művész (a rutinos iparosok”) mellett kísérletező kezdő: menekül az elcsépelt jólmegcsináltságtól”; újromantikus lázadó: Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, [+] hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik”, de mindenáron új formákban” (I.). Az évek során fejlődik, művészi válságából megtalálja a kiutat, gyökeresen átalakul művészetfelfogása: nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad lelkéből az írnivaló.” (IV.) Magánéleti problémája viszont – a megjelenő Nyina végérvényes szakításával (aki még mindig Trigorint szereti kétségbeesetten”) és a lány azonnali elutazásával – teljesen megoldhatatlan. (Nyina az első felvonásban a két férfi közül írót is választ: Trigorint csodálja, falja a műveit, Trepljov darabját nem érti, mert nincsenek élő alakjai” – és nincs benne szerelem”.)

Nyina az egyetlen szereplő, aki képes változtatni sorsán; (naiv, külsőséges, átlagos kispolgáriságából indulva) küzdelem és szenvedés árán lehetőséget teremt magának az önmegvalósításra. Utolsó feltűnésekor még bizonytalan, hogy megtalálja-e az igazi művészetet, de ekkor már hisz saját művészi igazságában.

A művészdráma a Hamlet-párhuzamon kívül is irodalmi” – Zolát, Turgenyevet, Tolsztojt emlegetik -, Nyina végül tolsztoji” életfilozófiát talál magának: nem a hírnév, nem a ragyogás a fő [+] hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! Én hiszek és már nem fáj úgy+”; Trepljov kitörése – megcsókolom a lába nyomát” – pedig Dosztojevszkij-reminiszcencia (l. Bűn és bűnhődés).

A középponti sirály-szimbólum képzettársítások során át teljesedik ki, és meghatározza az atmoszférát. Először a hazulról elszökdöső Nyina egyszerű hasonlatában jelenik meg a kép (őt úgy vonzza valami a tóhoz, akár a sirályt”) – s aztán hófehérben játszik a tavi színpadon. A madár lelőtten, tárgyként először Trepljov előreutaló (a lelövés gesztusában megnyilvánuló) szimbolikus önmegjelenítése – Nyina ekkori éretlenségének jele megjegyzése: ő nem érti az ilyen szimbólumokat”. Trigorin számára a madár is témalehetőség, de már a lányhoz hasonlítja és jelképesen kapcsolatukat vetíti előre: egy tó partján gyermekkora óta él egy fiatal lány, olyan, mint maga, szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította” – viszonyuk ellentmondásosságát sejteti a kép. Az elutazás előtti búcsúzási jelenetükben – még kapcsolatuk moszkvai kibontakozása előtt! – Trigorin már múltként, lezárult emlékként jeleníti meg, újra jelezve

a tragikumot: olyannak látom majd emlékezetemben, amilyen azon a verőfényes napon volt, egy héttel ezelőtt [+] beszélgettünk [+] a padon meg akkor ott feküdt a sirály”.) Bukásai után Nyina, már tragikus önszimbólumként, ,Sirály’ néven írja alá leveleit, és zavaros-felkavaró záró monológjában is így emlegeti magát. Az író hajdani cinikus megjegyzésének bekövetkezte addigra már megértette vele a szimbolikus jelentéseket – ekkor levelein Trepljov ironizál. A fiú öngyilkos pisztolylövése pedig éppen akkor hallatszik a háttérből, amikor Samrajev előhozza Trigorinnak az általa kitömetett, de már rég elfeledett madarat. A sirály fizikai valóságában és egyre gazdagodó jelentéseivel egyszerre hat, a szimbolikus réteg gazdagítja a realista kifejezésmódot is, árnyalja a líraiságot is – az elvonttól a konkrétig zuhanó drámai mozgást a konkréttól az elvontig emelkedő lírai ellenmozgás keresztezi” (Egri P.).

Śjszerű a dialógustechnika: a szereplők elhallgatnak, elhárítják mások kitöréseit, vallomásait (Drágám!/ Csitt! Jönnek”; Nincs senki. (Csók)/ Milyen fa ez?”; Viszonozni nem tudom. (Odanyújtja a szelencét.)”; másról beszélnek (pl. az ebben a tóban sok hal van” kijelentés nemcsak a témaváltással, de megformálatlanságával is leleplezi Trigorint.) Az egyetlen őszinte figura, Mása, nyíltan vall apjáról és Trepljov iránti szerelméről Dornnak – anyja (számára is rokonszenves) szeretőjének -, de az orvos előbb tréfálkozni próbál, majd elmenekül előle. Minden megszólalásuk leleplezi belső világukat. (Arkagyina: Most elutazom, és nem fogom megtudni, miért akarta főbe lőni magát Konsztantyin.”) Csehov ironikus látásmódjának következtében az összetett minőségek sokféle formája működik a darab minden szintjén (szerkesztésmód, jelenetek, jellemek, beszédmód stb.); pl. Trepljovból még a halála előtti pillanatban is kiütközik anyakomplexusa (ez biztosan elkeserítené a mamát”); Arkagyina kínosan erőlködik, hogy megőrizze megjelenésének fiatalos látszatát; még Szorinból is megszólal a tragikus öngúny (IV.).

Az ismétlődő komikus gesztusok, szövegek (pénz-motívum) is tragikus sorsokat rejtenek. Mása tubákolása csak lázongó gesztus – konyakozása, durva stílusa már teljes lesüllyedésének jele. Még a tisztán komikus figurák (Polina, Medvegyenko) is szánalmat ébresztenek elesettségükben, egyedül a közhelypufogtató, színházi pletykákon csámcsogó – a birtokot mellesleg pusztulásba döntő – Samrajev jószágigazgató nem kap felmentést. (A legapróbb részleteket megfigyelő szerző – szereplőivel – általánosítgat is: a nők sohasem bocsátják meg a kudarcot”, a nőknek csak kisebb része iszik nyíltan, a többiek zugban [+] és mindig vodkát vagy konyakot”.)

Csehov soha nem egyszerűen az élet egy szeletéről beszél – orvos volt, aki rendkívüli érzékenységgel, óvatosan fejtette le az életről annak ezernyi finom rétegét. Ezek a rétegek izgatták, végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette őket, amelyben az ügyesség olyan mesterien rejti szem elől a kiszámítottságot, hogy végül azt hisszük, kulcslyukon keresztül látunk mindent, holott sehol semmi kulcslyuk” (Peter Brook).

Az író a Sirályban is teljes sorsokat tár fel egy-egy gesztussal, pszichológiai analízist készít, s kivételesen nemcsak a szereplőket leplezi le, de egy kicsit hagyja leleplezni saját magát is.

A mű részleteit Makai Imre fordításában közöljük.

(jelenetek a falusi életből négy felvonásban)

1897

Szereplők:

Alekszandr Vlagyimirovics Szerebrjakov, nyugalmazott egyetemi tanár

Jelena Andrejevna, a felesége, 27 éves

Szofja Alekszandrovna (Szonya), Szerebrjakov leánya az első házasságából

Marija Vasziljevna Vojnyickaja, titkos tanácsos özvegye, a professzor első feleségének anyja

Ivan Petrovics Vojnyickij, a fia

Mihail Lvovics Asztrov, orvos

Ilja Iljics Tyelegin, elszegényedett földbirtokos

Marina, öreg dajka

cseléd

Történet:

Történik Szerebrjakov udvarházában.

Első felvonás

Szerebrjakov vidéki kúriájában teázgat Marina, a dajka és Asztrov, az orvos, akit a ház ura köszvényének gyógyítására hívtak. Nemsokára kilép a házból Vojnyickij (Ványa bácsi), aki arról panaszkodik, mennyire megváltozott minden, mióta Szerebrjakov új feleségével, a fiatal és gyönyörű Jelenával visszaköltözött a birtokra. Kis idő elteltével megérkeznek a többiek is kerti sétájukból: Szerebrjakov, Jelena, Szonya és Tyelegin, aki a család barátja. Vojnyickij elégedetlen, irigyli a nyugalmazott professzort, aki szerinte érdemtelenül részesült és részesül feltűnően nagy elismerésben: ingyen tanulhatott, pedig szegény sorból származik; 25 évig tanított és írt könyveket, holott nem is ért a művészethez; volt és jelenlegi felesége csinos és fiatal, annak ellenére, hogy ő már igencsak koros és beteges. Megjelenik Marija, aki felettébb elkeseredett fia véleményét hallva. Asztrov lelkesülten beszél kis mintakertészetéről, faiskolájáról és természetszeretetéről Jelenának, majd távozik. Vojnyickij és Jelena egyedül maradnak. A férfi szerelmet vall a nőnek, bár tudja, sohasem lelhet viszonzásra.

Második felvonás

Valamivel éjfél után Szerebrjakov és Jelena szundikálnak a ház ebédlőjében. A professzor hirtelen felébred, és fájós lábára panaszkodik. Szóvá teszi, hogy csak terhére van feleségének, de ne féljen, nemsokára úgyis meghal. Jelena erre sírva fakad. Szonya is segíteni próbál apjának, de ő csúnyán ugráltatja. Vojnyickij jön, hogy átvegye az “éjjeli őrséget”, de Szerebrjakov elutasítja. Végül Marina érkezik, aki lecsitítja az idős férfit, és ágyba fekteti. A szobában csak Vojnyickij marad, aki a múlton rágódik, majd megjelenik a kissé pityókás Asztrov és az őt kísérő, gitározó Tyelegin. Szonya lép be, és finom célzásokat tesz az orvos felé, de az nem érti meg, hogy a lány szerelmes belé, és távozik. Jelena és Szonya kibékülnek, pertut isznak, majd az asszony bevallja, hogy élete nem boldog Szerebrjakovval, de ő kész kitartani férje mellett.

Harmadik felvonás

Egy óra előtt Vojnyickij, Szonya és Jelena a szalonban gyülekeznek, mert a professzor fontos bejelentést kíván tenni. Vojnyickij az asszonyt piszkálja egy darabig, de belátja durvaságát, és békéltető ajándékért távozik. Szonya megkéri mostohaanyját, finoman faggassa ki az orvost, tudná-e szeretni, mert ő már nem bírja elviselni a bizonytalanságot (később meggondolja magát, de már hiába). Asztrov válasza egyértelmű, kijelenti, ő már csak Jelenát képes szeretni. A helyzetet kihasználva magához öleli és megcsókolja. Ekkor érkezik vissza Vojnyickij, aki felháborodik azon, amit lát. Szerebrjakov kíséretében jönnek a többiek is. A professzor vázolja ötletét: adják el a nem túl nyereséges birtokot, s az árból vehetnek egy kis nyaralót Finnországban. Vojnyickij ezen rendkívüli módon felháborodik, s Szerebrjakov fejére olvassa, hogy csak magával törődik. Ő és Szonya 25 éven keresztül keményen dolgoztak a birtok adómentesítésén, s a professzor most el akarja venni azt a jogos örököstől (Szonyától). Vojnyickij felháborodottan elrohan, Szerebrjakov a többiek unszolására követi, hogy megnyugtassa. Az ajtó mögül pisztolylövés hallatszik. A professzor kimenekül a szobából, Vojnyickij egy revolverrel utána. Másodszor is lő, de ezúttal is hibázik. Elkeseredésében eldobja a fegyvert, és egy székre rogy.

Negyedik felvonás

Szerebrjakov és Jelena Harkovba készülnek. Marina és Tyelegin bent gyapjúfonalat gombolyítanak. Jön Vojnyickij és Asztrov. Az orvos kéri barátját, hogy adja vissza a táskájából kilopott morfiumot, nem akarja, hogy Vojnyickij öngyilkos legyen. A férfi ellenkezik, de Szonya kérésére már megenyhül. Jelena szenvedélyesen búcsúzik Asztrovtól, Szerebrjakov és Vojnyickij pedig kibékülnek. A házaspár és az orvos távozása után újra visszaköszönt a magány a régi kúriára. Vojnyickij kétségbeesett, nem látja élete értelmét. Szonya megnyugtatja nagybátyját, majd újból dolgoznak, és a munka feledteti velük fájdalmaikat. Tyelegin halk gitárjátéka mellett hozzá is kezdenek az elszámolás megírásához.

Szereplők:

IRINA NYIKOLAJEVNA ARKAGYINA; KONSZTANTYIN GAVRI- LOVICS TREPLJOV; PJOTR NYIKOLAJEVICS SZORIN; NYINA MIHAJLOV- NA ZARECSNAJA; ILJA AFANASZJEVICS SAMRAJEV; POLINA ANDREJEVNA SAMRAJEVA; MÁSA; BORISZ ALEKSZEJEVICS TRIGORIN; JEVGENYIJ SZERGEJEVICS DORN; SZEMJON SZEMJONOVICS MEDVEGYENKO
I. FELVONÁS. Trepljov, a fiatal író modern szellemű színdarabot készül bemutatni nagybátyja, Szorin birtokán, a tó melletti holdfényes színpadon. A technikai trükköktől kísért monológot szerelmére, Nyina Zarecsnajára, a szomszéd földbirtokoscsalád szeretetéhes leányára bízta: A formabontó művel az ifjúság üzenne hadat a korszerűtlen életszemléletnek, a begyöpösödött művészetfölfogásnak. Az alkalmi előadás kis közönségének soraiban ugyanis ott ül Arkagyina, a híres színésznő, Trepljov anyja, aki nyaranta itt, testvérénél pihen. Vele van hódolója, Trigorin, a neves író is. A létegészet átfogni akaró “dekadens” szöveg azonban nem arat sikert; a szerző a pusmogás hallatán sértődötten berekeszti a produkciót. Aligha segít rajta a művelt, idősödő Dorn doktor tanácsa, miszerint csak folytassa, és “azt ábrázolja, ami fontos és örök”. A balul sikerült est után Nyina sietve hazamegy. A házon általános idegesség lesz úrrá.
II. FELVONÁS. A kánikulában buzgó semmittevéssel telik az idő. Trepljov jobb meggyőződése ellenére “aljasul” lelő egy sirályt, és azzal mutogatja az élettelen madarat, hogy: “Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is.” Nyinát elbűvöli a kiégett, cinikus, de nem tehetségtelen és önkritikával is , rendelkező Trigorin fejtegetése életről és irodalomról. Arkagyina sejdíti ugyan, .hogy fiatal vetélytárssal kell számolnia, ám úgy dönt, egyelőre nem távoznak.
III. FELVONÁS. Konsztantyin kis híján beváltotta szavát: főbe akarta lőni magát. Anya és bekötött fejű fia emberként, mű- vészként, két nemzedék képviselőjeként csúnyán összekapnak: Arkagyina most már vinné magával, viszi is a fölkavart lelkű, Nyina iránti érdeklődését nem is titkoló Trigorint. A színésznő teátrális szerelmi vallomással igyekszik magához láncolni az ingatag férfit. Ám egy lopott pillanatban az író még moszkvai találkát tud megbeszélni Nyinával, aki szökésre szánta el magát, hogy a színészi pályát választhassa.
IV. FELVONÁS. Két év telt el a legutóbbi események óta. Szorin egészsége megromlott, a Medvegyenko tanítóval boldogtalan házasságban élő Mása már alig-alig ábrándozik reménytelen szerelméről, Konsztantyinról; Dorn doktor nem szánta rá ma- gát, hogy agglegényéletét a Polina Andrejevnával – Mása anyjával – való bizonytalan kapcsolatra cserélje. Csak Trepljovnál mutatkozik kedvező változás: igazi író lett belőle, “még pénzt is küldözgetnek a folyóiratok”. Ennek ellenére csak súlyosbodott magánya, boldogtalansága. Arkagyina is újra itthon van, hogy ápolja bátyját. Megjött Trigorin is, aki a Nyina-kaland után újra a színésznő szoknyáját őrzi. S a borzongató őszben váratlanul betoppan Nyina is. Trigorintól fogant gyermeke meghalt, színésznőként csalódások és kudarcok érték – mégis úgy érzi, nincs örök vesszőfutásra kárhoztatva. Az egykor lelőtt madárra visszautalva hajtogatja: “Én sirály vagyok…” Szenvedései közepette érett, “mámoros” színésznővé vált. Azt reméli : a szenvedések elviselésének alázata és a színi pályába vetett hit mostani otthontalan barangolása után megnyugváshoz és örömteli munkához segíti. Konsztantyinnak csak barátságot ígér -Trigorin iránt változatlan vonzalmat táplál, de már nem akarja többé látni. A holtfáradt Nyina bizakodva és büszkén hagyja magára Trepljovot. Konsztantyint írói sikerei sem vigasztalják, képtelen erőt meríteni Nyina szavaiból. Összetépi, szétdobálja kéziratait, és ezúttal már nem hibázza el az öngyilkos golyót.